Ennek a különleges előadásnak a kapcsán beszélgettünk Zsófival, aki — édesanyja példáját követve — egészen kiskorától kezdve táncol, sevillai tanulmányai óta pedig egy egészen modern, kortárs módon közelíti meg ezt a hagyományos spanyol táncot.

Hogyan találkoztál a flamencóval? Már gyerekkorodat is átszőtte a tánc?

Különleges a helyzetem, hiszen egészen kicsi koromban ismerkedhettem meg a flamencóval, annak ellenére, hogy a családunkban nincs spanyol vonatkozás, és a 90-es években Magyarországon, nem csak a flamencóról nem tudták még, hogy eszik-e vagy isszák, de nagyon sok más műfaj is még ismeretlen volt. Mégis a sors így akarta. Édesanyám, Lippai Andrea, a Győri Balettnál táncolt már 6 éve, mikor rosszul érkezett egy spárgaugrásból, elrepedt a lábközépcsontja, ennek ellenére még öt előadást így kellett végigcsinálnia.

Ezt egy rosszul elvégzett műtét követte, amellyel a balett karrierjének gyakorlatilag véget vetettek. Az akkori kilátástalan helyzetéről szerencsére elvonta a figyelmét, hogy kiderült, úton vagyok. Ő döntött úgy, hogy marad a táncművészet területén, és dacolva a nehézségekkel, önerőből, sok-sok év munkájával átképezte magát. Így én őt már mint flamenco táncos ismertem meg. Az is igaz, hogy kislányként természetesen balettot is tanultunk tőle, én is és a húgom is, aki szintén a táncművészetet választotta. Nálunk ez valamiféle vírus lehet.

Fotók: Bende Tamás

Mi volt az a pillanat, amikor rádöbbentél, hogy ezzel szeretnél foglalkozni hivatásszerűen?

Érdekes, mert ez tényleg egyetlen ponthoz köthető, és ez az volt, amikor kiderült számomra, hogy a spanyol felsőoktatási rendszerben, a táncművész képzésben létezik olyan, hogy flamenco szakirány. Magyarországon tartott egy intenzív egy hetes kurzust Carmen Segura táncművész, aki felfigyelt rám, és anyukámnál érdeklődött a terveimről. Kérdezte, hogy nem gondoltam-e rá, hogy ezzel komolyabban is foglalkozzak. Édesanyám mondta, hogy már gondolkoztunk rajta, de tanácstalanok vagyunk, hogyan induljunk el ezen az úton.

Ő ekkor azt javasolta, hogy próbáljak meg felvételizni a sevillai Conservatorio Profesional de Danza intézményébe. Egy csapásra világossá vált minden. A gimnázium utolsó két évét egy év alatt fejeztem be, hogy minél előbb felvételizhessek. A táncnál ugyanis minden "elvesztegetett" évnek nagyon nagy súlya van ám. Leérettségiztem, kimentem Sevillába és felvettek. Egyből a harmadik évfolyamba. Így ott is tudtam ugrani 2 évet.

Első külföldi diákja voltam az akkor 104 éves intézménynek.

Fotó: Bende Tamás

Mesélnél egy kicsit a spanyolországi, sevillai egyetemi élményeidről? Milyen érzés volt belecsöppenni egy ennyire autentikus környezetbe?

Az elején olyan érzés volt, mintha kitettek volna a Marsra. Spanyolul tudtam annyira, hogy én ki tudtam fejezni magam, de amikor a hadaró andalúz akcentussal a fiatalok helyi szlengjével az osztálytársaim válaszoltak egy kérdésemre, akkor bizony ketté állt a fülem. Számomra nem a tánc volt az erőt próbáló megmérettetés, hanem minden más, amit azért tettem, hogy táncolhassak. Kezdetben egy szuvenírboltban kaptam állást, ahol nem engedték, hogy leüljek, mondván, nem tesz jót a boltnak, ha valaki benéz és azt látják az eladó ücsörög.

Egész délelőtt ott voltam, majd fél órám volt, hogy ebédeljek és átérjek az iskolába, átöltözzek, bemelegítsek, majd délután négytől este kilencig óráink voltak. Első albérlet, idegen nyelv, idegen ország, idegen szokások, első munka, ismerkedés az Euróval... szóval

mindez sokkal nehezebb volt, mint maga a tánc.

De aztán épp úgy, ahogy a kisgyerekek, valahogy egyszer csak elkezdtem olyan szavakat használni, amiket előtte nem is tanultam, beletanultam az ottani mentalitásba, az íratlan szabályokba, és egy év múlva, már egy helyi Flamenco Tablaóban szerveztem az első fellépésemet. Négy évet éltem kint, majd két évig ott is, itthon is. Eléggé beilleszkedtem, és megszerettem az ottani életem. Egy idő után már tanítottam külföldi fiataloknak, majd felnőtteknek is, fellépéseim voltak a helyi flamenco tablaókban és szoros barátságaim is szövődtek. A két év alatti ingázás alatt viszont egyre több lett az hazai felkérés, úgyhogy bár még most is két irányba húz a szívem, jelenleg Magyarországon alkotok, tanítok.

Fotó: Flamencosy Otras Aves - Madrid

A flamenco korántsem csak a táncról, vagy a mozgásról szól, de a táncosok "hanghatásairól" is, a spanyolos kiáltásokról. Alapvetően - külső szemlélő számára - visszafogottnak tűnsz, így érdekelne, hogy mennyire könnyen alakulsz át a színpadra lépve. Könnyen bele tudsz helyezkedni ebbe a kitárulkozó, intim, mégis hangos szellemiségbe?

Végtelenül jó a kérdés! Létezik az emberek fejében egy olyan sztereotípia, mi szerint a flamenco ilyen vagy olyan. Pedig a flamenco bármilyen lehet! Éppen ezért annyira izgalmas. Lehet tüzes, de lehet lágy is, lehet kitárulkozó, de visszafogott is, lehet kecses és elegáns, de lehet nehézkes és fájdalmas, kifejezhet örömöt, és eltáncolhatjuk a halált, a magányt vagy a szerelmet is. Lehet csábító, de lehet kimért is. Lehet fiatalos, lendületes, kirobbanó, mégis lehengerlő, például amikor egy 90 kilós, 80 éves nénit látsz táncolni megszégyenítő eleganciával és bölcsességgel. Lehet humoros, és

szólhat valóban az ember legmélyebb, legbensőbb érzéseiről is.

Ez mind benne van a flamencóban, hiszen ez egy gyűjtő név, ami valójában rengeteg "palo"-t, azaz stílust is takar. Számomra a színpad egy olyan közeg, ahol valóban egy szempillantás alatt átlényegülök és sokkal jobban érzem magam ott, mint az életben a hétköznapok forgatagában.

Ki irányítja az előadást? A zenészek vagy a táncos? Ki az, aki az ütemet igazából adja?

Ez is jó kérdés! Úgy kell ezt elképzelni, mint egy beszélgetést. Van, amikor a táncos követi a melódiát vagy az éneket, és megrajzolja mozdulataival a dallamokat, de van, amikor a zenészeknek kell a táncos minden rezdülését árgus szemekkel figyelniük, hiszen egyszerre kell tudni gyorsítani, lassítani, a kiállásokat, újrakezdéseket lekövetni. Egy egy számon belül is váltakozhat ez, amikor egymásnak "adogatjuk a labdát" viszont, aki az egészet levezényli, az

a flamencotáncos, aki a lábkopogással egyszerre hangszer, táncos és észrevétlen karmester is.

Fotó: Kanyó Béla

Mik azok a legfontosabb hagyományos kiegészítők, amelyeket láthatunk egy flamenco előadás alatt?

Vannak jellegzetes kiegészítők, mint a kendő, a fodros ruha, a rózsák és fésűk a hajban, valamint vannak olyan eszközök, mint a legyező, kalap, bot, kasztanyetta, mantón de manila (nagykendő) vagy a bata de cola (hosszú uszályos szoknya). Ezek egy része a helyi folklórból átvett, majd később módosult viselet, de egyik sem kötelező jellegű.

Vannak eszközök, amelyek jellemzőbbek egy-egy stílusra a hangulatukból adódóan, de valójában teljesen az alkotó fantáziájától, ízlésétől függ, hogy milyen eszközzel fejezi ki magát vagy teszi érdekesebbé az adott táncot, vagy miben jelenik meg a színpadon.

Te élsz ezekkel a hagyományos elemekkel, vagy inkább kortárs módon közelíted meg ezt a művészetet? Milyen különbségeket lelhetünk fel a te megközelítésed, és az általános flamenco előadások között?

Tudatosan törekszem arra, hogy minden előadásom eltérő legyen az előzőtől. Szeretném megmutatni a flamenco sokszínűségét, és azt, hogy mi mindenre alkalmas ez az eszköztár. Van teljesen autentikus előadásom spanyol vendégművészekkel koprodukcióban, van kortárs előadásom, amiben egy regény történetét dolgoztunk fel, most épp egy magyar néptánc és flamenco fúziós darab premierjére készülünk, de ami a Pesti Vigadóban lesz látható az is egy igazi ínyencség!

Fotók: Németh Mihály

A különlegessége, hogy nem flamenco zenékre alkalmaztuk a flamenco előbb is említett kommunikációjának lényegét, ezzel is azt bemutatva, hogy a flamenco mennyire gazdag és befogadó műfaj. A Melodika Project nagyszerű zenészei klasszikus szerzők közismert darabjait szólaltatják meg kezdve Bachtól, Bartókon át Piazzolláig, sajátos zenei megközelítésben és egyéni hangszerelésben (gitár, zongora, melodika, ütőhangszerek). Itt újjáélednek a remek stílusok, mint például a jazz, a reggae, vagy a tangó ismert dallamai, és mai értelmezést nyernek a flamenco gyökerű koreográfiákban. A közös nevezőt pedig a flamenco gazdag ritmusvilága adja, melyben megtaláljuk a páros, a páratlan és a kevert ritmusokat is.

Úgy látom, hogy - anyukáddal együtt - már oktatsz is. Mióta tartotok flamenco tanfolyamokat és kiknek ajánlott?

Édesanyám vérbeli pedagógus, az óvodás kortól a szeniorig minden korosztályt tanított már. Azóta tanít, mióta az eszemet tudom. Életem első videófelvétele is ahhoz köthető, amikor ő évzáró bemutató gálaműsort tartott, és én 8 hónaposan totyogok a balettrudak alatt. Anyukám flamencót 1996-tól oktat. Én 18 éves korom óta.

Nálunk most átlagban a korosztály 20 és 60 közöttire tehető, ilyen szempontból semmilyen megkötés nincs. Ugyanúgy, ahogy nincs semmilyen alkati kikötés sem. Nyilván, ha valakinek jó a ritmusérzéke, a koordinációs készsége, az mindig előny, de minden fejleszthető. Arra kell felkészülni egyedül, hogy az órák egymásra épülnek, ezért nem érdemes sokat hiányozni.

Fotó: Bende Tamás

Nagyon sokat turnézol is a világban - milyen arányban vannak a külföldi fellépések a magyarországi előadásokkal szemben? Milyen hazánkban az érdeklődés a flamenco iránt?

Kezdetben többet léptem fel Spanyolországban, Lengyelországban, de azt kell hogy mondjam, hogy boldogsággal tölt el a számtalan megtisztelő felkérés, amit mostanában itthon kapok. Nem csak a saját produkcióim kerülnek illusztris színpadokra, hanem egyre többet vehetek részt olyan előadásokban vendégszereplőként is, ahol a flamenco más művészetekkel ötvöződhet. Például van, amikor breaktáncosokkal "párbajozok", van amikor a Diótörőben a klasszikus spanyol táncosnő válik általam flamencósabbá, van amikor egyszerűen koreografálnom kell egy betétet, de van, hogy színészek kérnek fel egy spanyol vonatkozású jelenethez.

Én ezeket mind rendkívül élvezem, és hálás vagyok a lehetőségekért! A saját alkotásaim premierjének — mióta hazajöttem a diplomával a kezemben — a Nemzeti Táncszínház megtisztelő bizalma ad otthont, ami számomra egy állandó mércét is jelent, melynek mindig szeretnék eleget tenni és arra méltónak lenni.

Ki tudnád emelni, hogy a Pesti Vigadóban december 28-án látható Táncmelodikák előadásodnak mi lesz az abszolút különlegessége? Kiknek ajánlanád a műsort?

Úgy gondolom a Pesti Vigadó Budapest egyik legfenségesebb épülete és belső tere. Ehhez a környezethez mindenképpen egy emelkedett, az eleganciát előtérbe helyező produkciót szerettünk volna hozni, a Táncmelodikák pedig éppen ilyen. Tudjuk, hogy itt most egy új közönség felé is nyitunk, éppen ezért is választottuk ezt az előadásunkat, hiszen ez szól a klasszikus zene kedvelőihez, azokhoz, akik nyitottak a friss, fiatalos új értelmezések irányába, azokhoz akik szeretik flamencót, és azokhoz is, akik csak most ismerkednének vele.

Szeretnénk a közönséget egy órára elvarázsolni egy olyan világba, ahol 60 percen keresztül nem létezik más, mint táncos és zenész közötti feszült figyelem, a pillanat varázsa. Ahol elrepülünk fájdalmas mélységekbe majd feloldjuk őket könnyed humorral és gyönyörű dallamokkal. A műsort ezenfelül egy csodálatos animáció is kíséri majd, amelyet Taskovics Éva készített Ágnes Preston-Brame festményei alapján. Mindenkit várunk sok szeretettel!

Fotók: Huisz István

Pirók Zsófia Táncmelodikák előadásáról az alábbi linken olvashattok bővebben, ahol jegyeket is vásárolhattok – szerintünk karácsonyi ajándéknak is tökéletes egy ilyen élmény –, a Pesti Vigadó Facebook oldalán pedig játszhattok is jegyekért! Mi biztosan ott leszünk!

Forrás: PS MAGAZIN