Lesti Árpád interjúja

Több mint 140 éves a Székely Nemzeti Múzeum. Milyen okkal, céllal született meg 1875-ben az intézmény?

Egy felsőháromszéki nemesasszony Csereyné Zathureczky Emília tette ekkor közkincsé saját tulajdon gyűjteményét. Azt hiszem ez a gesztus az akkori korszellem terméke: vagyonos arisztokrata hölgyek nemegyszer olyan szociális vagy kulturális problémákat kívántak megoldani, amelyekkel a magyarság (székelység) felemelkedését szolgálták. Csereynével szinte egy időben működött Kézdivásárhelyen báró Szentkereszthy Stephanie, aki árvaházat, leányegyletet hozott létre, ahol a szegény sorsú gyermekeket szakmára, becsületre nevelték.  Csereyné átlátta egy múzeum létrejöttének fontosságát, ő ezen a mezsgyén indult és saját pénzéből fedezte a múzeum összes költségét, mi több, az első múzeumigazgató is egyben gyerekeinek nagy tudású nevelője Vasadi Nagy Gyula volt.

A múzeum milyen szerepet töltött és tölt be ma a székelység kulturális, közművelődési életében?

140 év nagy idő, azóta Székelyföld fontosabb városaiban is megjelentek és működnek múzeumok, de a mai romániai viszonyokat tekintve is regionális fontosságú múzeumként definiálnak bennünket mind romániai, mind pedig magyarországi partnereink. Mi a rendszerváltás után is megmaradtunk megyei múzeumnak, az 1945 után belőlünk kinövő kézdivásárhelyi, csernátoni, zabolai, baróti alegységeink nem kívánkoztak kiválni. Jelenleg öt belső és hat külső egységünk működik.

Milyen feladat előtt áll most a Székely Nemzeti Múzeum?

A Kós Károly tervezte épület felújítása dörömböl az ajtón, a közbeszerzési folyamatok elindultak. Valószínű, hogy a munkálatok 2-3 évig is eltartanak. De a múzeum, nemcsak mint infrastruktúra fog megújulni, hanem tartalmilag is: logikusabb beosztást kapnak a gyűjtemények, gyarapszik a kiállító felület, látogatóbarátabbá válnak a tereink mind az épületben, mind a múzeum kertjében. A jövőben nyitni szeretnénk nemcsak a magyar anyanyelvű látogatók felé is. A múzeum távlati terveiben pedig szerepel egy nem magyar irányú nyitás is. Be szeretnénk mutatkozni több európai városban, elsősorban néprajzi és képzőművészeti anyagainkkal.

A XXI. század kihívásai miatt több múzeum egyre nagyobb figyelmet fordít a jövő művész generációinak nevelésére, művészeti készségeinek fejlesztésére valamint a műértő közönség kinevelésére. A Székely Nemzeti Múzeumnak van lehetősége erre?

Igen, például minden évben megtartjuk a Magyar Festészet Napját, csatlakozunk a Múzeumok Éjszakájához kiállításokkal, beszélgetésekkel, alkotó foglalkozásokkal, valamint rendhagyó tárlatvezetésekkel, kézműves foglalkozásokkal, zenés-mesés-bábos kuruttyal. De említhetném a Nagy Rajzolást is, amely egy Angliából indult mozgalom, s amelynek napján látogatóink fantáziájuk szerint elkészítették a múzeumőrző lényt, egy olyan csodasárkányt, amely őrt áll a múzeum kincsei felett, megőrizve azt utódaink, unokáink számára.

Mikor és hogyan született meg a budapesti kiállítás ötlete?

Már nagyon rég szeretnénk áttörni a falakat... Az ötletet az adta, hogy korábban a Kassai Múzeum is bemutatkozott a Pesti Vigadóban (szerk.: Kassai kincsek, 2016.06.06-07.03.). Az egyik kollegám hívta fel a figyelmemet a lehetőségre, ami egyedi, hiszen a Trianon utáni korszakban nem volt a múzeumunknak ilyen méretű bemutatkozása Budapesten.

Mivel készülnek az augusztus 23-ától látható tárlaton? Milyen műtárgyak kerülnek bemutatásra a Pesti Vigadóban?

A Székely Nemzeti Múzeumnak külön képzőművészeti osztálya működik, annak az anyagából mutatunk be mintegy 80 művet a Pesti Vigadóban. Ide befértek olyan művészek is, akik a Nemzeti Galéria falain is láthatóak: Gyárfás Jenő, Barabás Miklós, Mattis Teutsch János, Szervátiusz Jenő, Nagy István, Ziffer Sándor.

Olyanok is, akiket sajnos, Magyarországon nem ismernek: Nagy Albert, Nagy Imre, Jecza Péter, Korondi Jenő, Baász Imre, Plugor Sándor. Az a célunk ezzel a kiállítással, hogy a magyar-magyar kapcsolatokat erősítsük, hogy azokat az értékeket, amelyek a nagy történelmi szakadás után keletkeztek Erdélyben, megismerjék Magyarországon!

Román és szász művészek munkái is láthatóak lesznek, hiszen Erdély mindig soknemzetiségű volt. Erdély kulturális sokszínűsége hatalmas érték, amelyhez mind a magyarok, mind pedig a velünk egy országrészben élő románok és szászok hozzáadtak, ezzel együtt nyertek, gazdagodtak is.

A tárlat alkalmas lehet arra, hogy az ismert vagy kevésbé ismert erdélyi alkotók művészetéről is kaphasson képet a Pesti Vigadó közönsége?

Óriási a behozandó hátrány.  Erdély sokszoros elnyomottságában is komoly értékeket volt képes magából kitermelni az elmúlt nyolc évtizedben. Minden magyarnak joga van tudni ezekről az értékekről, a kultúra jelenti számunkra a Haza, a magasban-t (szerk.: Illyés Gyula: Haza a magasban, 1936). A kulturális csereprogramokat senki nem tudja megállítani, sem kétségbe vonni létezésüket. Rajtunk áll, hogy élünk-e a lehetőséggel, vagy várjuk-e a sült galambot. Kós Károly mondta egyszer: „Fiaim, nem fog jönni a felmentő sereg!", vagyis itt nincs kire várni, dolgozni kell, ha meg akarunk maradni.