Hírek

„Nyomot hagyott minden gondolat, érzés és indulat a papíron”
2019. 01. 04.
„Nyomot hagyott minden gondolat, érzés és indulat a papíron"
„Nyomot hagyott minden gondolat, érzés és indulat a papíron"

Kókay Krisztinával beszélgettünk '75 - A vonal misztériuma című jubileumi kiállításáról és a négy évtizedet meghaladó alkotói munkásságáról.

Hogyan indult a pályafutása?

Óriási hálával tartozom a családomnak. Amikor kiderült, hogy jól rajzolok, kb. 8 éves koromban, szüleim, nagyszüleim mindenben segítettek. Rajzoláshoz, festéshez minden eszközt megkaptam, pedig nehéz anyagi körülmények között éltünk.

Az esztergomi általános iskolában nem volt rajz szakos tanárnő, hanem a tornatanár vagy az énektanár tanította a rajzot. Az iskolához a kis Duna parton vezetett az út, melyet hatalmas platánsor övez és fölé emelkedik a Bazilika: ezt a látképet minden festő megfesti. Bajor Ágost festőművész gyakran festette; sokszor élvezettel néztem, hogyan keveri a színeket. Majd kértem a szüleimet, hogy csak pici tubuskákkal vegyenek olajfestéket. Összefogott a család, édesapám és nagypapám is sok mindent vásárolt, nagybácsikám készített egy festődobozt, és 12-13 évesen kiültem a Duna partra festeni: nem láttam, hogy csődület vett körül, csak festettem.

'56-ban a forradalom idején, már lövések hallatszottak, én akkor is kint ültem, festettem a Bazilikát a Kálváriáról. Hat nagy olajfestményemmel mentem felvételizni a Képző- és Iparművészeti Gimnázium és Kollégiumba.

A Magyar Iparművészeti Főiskolán szintén nagyon sokat rajzoltunk, és nagyon szigorúan vették az oktatást, a rajzot, ami alapja mindennek, hiszen az arányérzék és a jó ízlés nagyon fontos; a rajz számunkra olyan, mint egy ABC, ami nélkül nem lehet olvasni.

A főiskolán textil szakon végzett. Miért éppen a textilre esett a választása?

Akkoriban minden főiskolára és egyetemre csak úgy lehetett jelentkezni, hogy 1 évig fizikai munkát kellett végezni; kerestük hova lehet menni, ahol festékkel bánhatunk, végül a textilgyárban kaptunk lehetőséget és kis ösztöndíjra ígéretet, ha visszamegyünk dolgozni a főiskola után. Ott azonban csak másolási feladatokat kaptunk és a terveinket nem használták fel, ezért krimibe illő módon, papírba tekercselve és bújtatva kicsempésztük őket a gyárból.

Melyik a legemlékezetesebb munkája?

Miután a főiskolát elvégeztem férjhez mentem, megszülettek a gyermekeim, és velük töltöttem 10 évet. Tartottam attól, hogy ennyi idő után, hogyan tudom folytatni a munkámat. Hallatlan szerencse volt, hogy Detre Villő belsőépítész évfolyamtársam, akit megbíztak a most Flamenco Hotelnek nevezett szálloda belsőépítészeti tervezésével, felkért, hogy készítsek a szálloda halljába és éttermébe 13 db 7 m hosszú és 1,7 m magas alkotást.

Mivel a gyermeknevelés közben rajzoltam, fantasztikus csoda és szerencse folytán az egyik rajz, melyet egy grapefruit ihletett, szinte kész volt, formáját és hangulatát tekintve éppen a szállodába illet, variációkat kellett készíteni és gazdagítani.

Vettem hatalmas falapokat, melyekre kifeszítettem az óriási textileket, melyeket felállítottam a társasház falára, majd éjjel a diavetítővel vetítettem és rajzoltam a grafikákat a textilre - a vége felé már a hó is esett. 1984-ben Detre Villővel Nivódíjat kaptunk munkánkra.

A szálloda új igazgatója új koncepcióval rendelkezett, cserélni kellett a bútorokat, nekem pedig azt mondta „Krisztina, vagy újrafesti vagy leszedetem" – és megint egy évig egy gurulós állványon festettem színesre a munkámat, miközben a hallban és az étteremben zajlott a szállodai élet.

1997-es kiállítását a Vigadó Galériában Szabó Magda, írónő nyitotta meg. Hogyan emlékszik erre az eseményre?

Fantasztikus megnyitóbeszédet hallhattunk, melyből néhány sort idéznék: „Csak az alkotás örök, csak az alkotó jelezte út segíthet… a művésznő anélkül, hogy tudna róla, gyónik, mondja a mindenható úristennek és művészete lelki atyjának, a világnak, mindenkinek az elmondhatatlant, melyet tűvékony grafikai jelrendszerével közöl… minden képe vallomás. Mindegyik képe vallomás, egy pszichiáter keresi a fonálvékony jelzések között önmagát, saját teremtményeinek megfejtését, önmaga magyarázatát, s elsőnek maga ijed meg, mikor megérti, mennyit tudott a megfoghatatlanból megfogni, a mondhatatlanból lerajzolni, vállán a szent madár, a művészet óriási felelősége."

A '75 - A vonal misztériuma című kiállítási koncepciónak mi a fő vezérvonala?

Szerettük volna kihasználni a tér adta lehetőségeket, hiszen olyan ritkán adódik, hogy ekkora térrel és ilyen nagy felülettel lehet gazdálkodni, így végre érvényesülnek a nagy munkák: a két palástot együtt akartuk megmutatni. A Magamba zárva című nagyon erős, hatalmas textilmunkámat nem tudtam sajnos kikérni, de a grafikája látható a kiállításon. Nemcsak a közönségnek, a művésznek is nagyon fontos, hogy időnként együtt lássa munkáit, nagyon tanulságos.

A kiállításon találunk néhány 1976-78 között készült virágtanulmányt, melyek egyrészt megdöbbentőek, mert rendkívül finom alkotások, másrészt kirívóak a szakrális ihletésű képek között.

A főiskola végén rajzoltam őket. Ezek azért is érdekesek, mert a megszáradt és az élet meggyötörte növényekről készült rajzokat látjuk. Láttam benne, hogy mennyire gyönyörű egy megszáradt növény vagy tulipán; mint amikor az ember idősebb, és az arcán megjelennek az évek nyomai. Érdekesnek találtam, hogy mennyi rajzolni valót találni egy megszáradt picinyke tulipánsziromban, és mi mindent kifejez.

Mesélne nekünk a két palást történetéről is?

A palást című rajzomat is kiállítottam 2015-ben a Fészek Galériában. Ez egy kisméretű grafika, amit előbb felnagyítottam, és vonalakat rajzoltam, melyek végül betűkké formálódtak. Az egyik palástra Szent István intelmei kerültek, a másik munka az Ómagyar Mária siralommal kezdődik, Erdélyi Zsuzsanna Népi imádságok gyűjtésével folytatódik, majd Balassi és Márai versekkel végződik – a Mennyből az angyal az utolsó szöveg. Ahhoz, hogy ez a vers az utolsó betűig kiférjen, a végéről kezdtem visszafelé írni, hogy a meghatározott méret is megmaradjon, végül összeértek a sorok.

Vonalaim ösztönösen kerülnek papírra, kiszolgáltatva érzelmeket, véleményeket, drámákat, örömöket, melyeket nem tudok vagy nem akarok szavakkal kifejezni.

KIÁLLÍTÁSAJÁNLÓ

KÓKAY KRISZTINA '75 - A VONAL MISZTÉRIUMA

Látogatható: 2018. december 1. és 2019. január 27. között

Pesti Vigadó | VI. emeleti kiállítóterem | Jegyvásárlás

TÁRLATVEZETÉS 

Időpont: 2019. január 17. (csütörtök) 14:00

Tárlatvezetéssel egybekötött katalógusbemutatót tart: Keppel Márton művészettörténész és Kókay Krisztina textil- és grafikusművész.

A rendezvényen való részvételi szándékát kérjük január 16-ig jelezze a galeria@vigado.hu e-mail címen!