A Sárik Péter Trió 2010-ben indította nagy sikerű koncertsorozatát, a Jazzkívánságműsort, amelyben közönségük kedvenc dalait, műveit dolgozzák át a saját stílusukra. Így születtek sorra a Trió klasszikus zenei átiratai és két Jazzkívánságműsor CD is, melyekből az első 2014-ban Fonogram-díjat kapott, mint "Az év jazz albuma", a második pedig 2016-ban volt jelölt ugyanerre az elismerésre.

2015-ben a Beethoven Budán Fesztivál felkérésére egy egész estét Beethoven műsort készítettek. Ebből is lemez született, melyet a Zeneakadémia Nagytermében mutattak be telt ház előtt, hatalmas sikerrel.

2018. január 19-én a Pesti Vigadóban megrendezésre kerülő "Sárik Péter Trió: Jazzkívánságműsor Classic" című koncertjükön a trió az elmúlt évek zenei terméséből válogat majd, Bartók, Beethoven, Mozart, Saint-Saens műveinek átiratai lesznek hallhatók, a tőlük megszokott közvetlen stílusban, szenvedélyes és dinamikus előadásmód mellett, a közönséget is bevonva az előadásba. Szerintem érdemes lesz ellátogatni rá! És ahogy azt a pénteki bejegyzésünkben már említettem, a mai napon egy kifejezetten a Manzárd Café számára készített interjúban tudhattok meg még többet a trióról, valamint egy játék keretén belül jegyeket is nyerhettek az említett koncertre.

Mi volt az a fordulópont, amikor eldöntötted, hogy a jazz műfajában fogsz alkotni?

A jazz viszonylag későn érkezett az életembe, 17 éves voltam, mikor meghallottam Miles Davis egy felvételét, és ott dőlt el a sorsom.

Egyszer azt írtad, hogy a Jazztanszak elválaszthatatlan Gonda Jánostól. Mit tanultál tőle?

Vele nagyon érdekes a történetünk, mert mikor felvettek a jazztanszakra, én, a barátaim javaslatára a másik zongoratanárhoz, Binder Károlyhoz kértem magam. Aztán harmadikban átjelentkeztem Gondához, és két nagyszerű évet töltöttünk együtt. Természetesen rengeteg zenei és emberi dolgot tanultam tőle; de talán a legfontosabb érdeme, ami tanulhatatlan, amire születni kell, amit ő tudott elérni Magyarországon: abban a korban, amikor a jazzt még épphogy megtűrték, létrehozni az intézményes jazzoktatást.

2002-ben csatlakoztál a Jazzpression zenekarhoz, amellyel „Emerton-díjat" is nyertetek. Mi motivált, hogy saját Triót, zenekart alapíts – ami vezetőként jóval több operatív, adminisztratív feladatot is ró az emberre, és a művészettől viszi az időt

Úgy éreztem, hogy megértem egy saját csapat megalapítására. Tele voltam zenei és zenén túli elképzelésekkel, tervekkel, vágyakkal, amik csak egy saját együttesben voltak megvalósíthatók. Igaz, hogy a zenekarvezetés rengeteg feladattal jár, de ugyanannyi lehetőséggel is. Jó döntés volt, hisz már tíz évesek vagyunk, és sikerült megvalósítani az akkori elképzelésem: a Trió egy olyan alkotóműhellyé vált, ami önmagában is nagyszerűen működik, és ugyanolyan fontos számára a más művészekkel való együttműködés is.

A legtöbb, vagy talán minden zenész életében van egy olyan pont, amikor elbizonytalanodik abban, amit csinál: jó-e, elég-e, akarja-e és különböző kérdések merülnek fel benne, amelyek elbizonytalanítják a pályafutásában. Neked volt-e ilyen mélypontja az elhivatottságodnak?

Az elhivatottságom soha sem rendült meg, de a bizonytalanság saját magammal szemben folyamatosan jelen van. Azt hiszem, ez meg normális, az embernek tisztába kell lennie azzal hol tart, se le-, se felpozicionálnia nem jó magát, de mindig a fejlődés útját és irányát kell keresni, én legalábbis ezt csinálom. Az egész pályámon magam számára az a legfontosabb, hogy holnap jobban játsszak, mint ma.

2016-ban Te voltál az Év zenésze, mely díjat a Hangszeresek Országos Szövetsége szakmai zsűrijétől vetted át, és ami egy óriási elismerés. Miként élted ezt meg, és mivel jár az elismerés?

Természetesen nagyon örültem az elismerésnek, de abszolút helyén kezelem a dolgot. Őszintén úgy gondolom, hogy legalább százan megkaphatták volna helyettem, most épp én jutottam eszükbe. Mint minden díj ez is felelősséggel jár, tehát az év zenésze nem árt, ha jól zongorázik, szóval ezen dolgozom erősen a jövőben is!

Manapság már a könnyűzenei műfajokban elmosódtak a különféle stílusok közötti határok, és minden keveredik. A jazz-re mennyire jellemző ez a műfaji vegyülés?

Szoktam mondani, hogy a jazz a leglopósabb műfaj, hisz megjelenése óta a legfőbb jellemzője, hogy minden új zenei stílusból magába olvasztja a neki kellő dolgokat. Ezáltal is marad mindig friss és élő. Olyan, mint egy hatalmas fa, aminek óriási gyökere és törzse van, ami stabilan tartja, de az ágai millió irányba ágaznak és mindig nőnek új hajtások.

Milyen zeneszerzők, zenék inspiráltak?

Szinte minden fajta zenét szeretek. Amik műfajtól függetlenül távol állnak tőlem, azok a műanyag, illetve a szív, az érzelem nélküli "agyas" vagy öncélú zenék, zeneszerzők. Sokszor inkább előadók inspirálnak, hisz, a legegyszerűbb, semminek tűnő műveket is az égig tudja emelni egy igazi művész, és a zenetörténet leghatalmasabb darabjain is halálra tudja magát unni vagy bosszankodni a hallgató, ha nincs jól eljátszva.

2007-ben alapítottad meg saját zenekarod, a Sárik Péter Triót, amellyel 2018 januárjában fogsz koncertezni a Pesti Vigadóban Jazzkívánságműsor Classic című műsorral. Ezen a néven (Jazzkívánságműsor) megjelent albumotok is, mely a debütálását követően 4 hónapon belül aranylemez lett, majd 2014-ben Fonongram-díjat kapott, mint az "Év hazai jazz-albuma". Mit takar ez az elnevezés, és mit fog kapni a közönség ezen a koncerten?

A Jazzkívánságműsor koncertek 2010-ben kezdődtek, a közönségünket kértük, hogy írják meg nekünk a kedvenc számaikat, műveiket, és mi feldolgozzuk azokat a saját stílusunkban. Természetesen klasszikus zenei kérések is érkeztek szép számmal. Az Örömóda feldolgozásunk kapcsán kaptuk a felkérést a Beethoven Budán Fesztiválon való fellépésre, amiből lemez született, most pedig egy Bartók feldolgozás anyagon dolgozunk. A Pesti Vigadóban ebből a hatalmas repertoárból fogunk játszani, de ez így nagyon hivatalosan hangzik, mert nincs benne a lényeg: amellett, hogy a legnagyobb tisztelettel vagyunk a szerzők és műveik iránt, az ilyen jellegű koncertjeink hangulatukban mégsem hasonlíthatók egy hagyományos klasszikus zenei koncerthez, hiszen annál sokkal lazábbak és kötetlenebbek, olyan vérbeli jazzkoncertek.

Hogyan férnek össze olyan klasszikusok, mint Bartók, Beethoven vagy Mozart az általatok játszott jazz improvizatív és lazább jellegével?

A lehető legtermészetesebben. Mozart és Beethoven korában alap volt, hogy minden muzsikus tudott improvizálni. Később ezt a klasszikus zenészek elhagyták, és ezzel együtt az egész műfaj felvett egy, véleményem szerint, túl hivatalos, sokszor sznob és rideg attitűdöt. Úgy gondolom, hogy kicsit túl komolyan van véve az egész, és túl is van udvariaskodva, tisztelve. Az elmúlt évszázadok grandiózus zeneszerzői, akiknek fennmaradt műveit ma játsszák, hús-vér, érző emberek voltak, gyakran polgárpukkasztók, lázadók, de mindenképp úttörők és a saját útjukat járták. Mára szoborba merevítettük őket, és pont ez a hozzáállás nem enged közel hozzájuk, és válik sokszor múzeummá egy hangversenyterem. Mi másképp közelítjük meg a zenéjüket, mi is az eredeti üzenetet szeretnénk a lehető legjobban közvetíteni, de nem rettenünk meg attól, ha egy hangot esetleg másképp játszunk, mint ahogyan a kottában le van írva.

A jazz egyik alapeleme az improvizáció - mai trendi szóhasználattal azt is mondhatnánk, hogy a „flow". A Jazzkívánságműsor Classic c. koncert mennyire improvizatív?

Nagyon. Nem tudjuk és nem is akarjuk kétszer ugyanúgy játszani ugyanazt a művet. A témák persze adottak, de a megformálásuk szinte mindig más, az improvizatív, rögtönzött részek pedig természetesen a pillanat szüleményei, így mi sem tudjuk, hogy mi fog történni a következő pillanatban. De itt pont ez a lényeg, ez a szabadság adja meg minden koncerten az extázis, a flow lehetőségét, hisz szerintem e nélkül mit sem ér a zene. Úgy gondolom, hogy nekünk muzsikusoknak a legfőbb feladatunk, hogy a koncertjeinken a zene segítségével kiemeljük a hallgatókat a hétköznapokból, elrepítsük, feltöltsük őket, az a jó, ha olyan erős a muzsika, hogy nevetniük, sírniuk kell, és a végén tisztára mosott lélekkel, felszabadulva és boldog szívvel mennek haza.

Mitől válik egy helyszín alkalmassá egy jazz koncert számára? Ha a Pesti Vigadóra gondolunk elsőként ugyanis nem a jazz zenére asszociálunk, nem ezt a szót társítanánk hozzá, sokkal inkább az „elegáns", „exkluzív" kifejezést. Mit vártok így színpadától, a hangulatától?

A Pesti Vigadó egy különleges hangulatú, csodálatos épület, emlékszem ez mennyire megragadott, mikor két éve ott koncerteztünk. Sokkal könnyebb olyan helyen játszani, ami már eleve behangolja a közönséget. Emellett, bármennyire is jazz-zenész vagyok, de számomra nagyon fontos a csend miközben játszom, főleg, ha klasszikus zenét. Ezért a mi programunkhoz kiváló ez a terem. Régen a jazz természetes közege az éjszakai mulatók, majd a jazz-klubok világa volt, de később megjelent a műfaj a nagy, elegáns koncerttermekben is. Azt gondolom, hogy a muzsikus feladata olyan atmoszférát teremteni, hogy a közönség még egy nagyon elegáns helyen is el merje magát engedni, pont úgy, mint egy jazz-klubban.

Kiknek ajánlod a koncertet?

Természetesen a rutinos jazzkoncertjáróknak és ugyanúgy a klasszikus zene kedvelőinek is. Várjuk azokat is, akik mindkét műfajjal csak most ismerkednek, mert annyi koncerttel a hátunk mögött bizonyosan kijelenthetem, hogy kedvet fognak kapni a klasszikus zenéhez és a jazzhez is, ugyanis a közönségünk visszajelzései alapján ez szokott történni nálunk. A koncert amúgy is bűvös dolog, természetesen nagyszerű otthon, kényelmesen, akár egy pohár borral a kézben zenét hallgatni, de főleg a jazz leginkább élőben mutatja meg önmagát. Semmihez nem fogható élmény látni és hallani, ahogy spontán megszületik a muzsika. Remélem sikerült kedvet csinálnom!

Forrás: Manzard Cafe