Műsor:

Brahms: Akadémiai ünnepi nyitány

Brahms: Három magyar tánc No. 1,5,6

Sosztakovics: II. zongoraverseny (közreműködik: Farkas Zsolt)

Vezényel: Horváth Gábor

Toronyzenétől a Jazz-ig

Rézangyalok – a Zuglói Filharmónia Rézfúvós Együttese

tagjai:  Komlóssy Gábor, Toldi Károly, Gucz György, Schwarcz Balázs - trombita

             Leiter János - kürt

             Gáspár Olivér, Boldizsár Zsolt, Sztranyák Dávid, Hegyi Gábor - harsona

             Battyányi István - tuba

             Csepeli Bence – ütő

Johannes Brahms (1833-1897) német zeneszerző fanyar, öniróniától sem mentes humoráról is közismert volt. Szép példázata ennek a boroszlói egyetem számára komponált Akadémiai ünnepi nyitány keletkezésének története. 

Brahms - akinek művészete az 1870-es évekre egész Európát meghódította - hatalmas tiszteletnek örvendett a zeneértők körében. Több egyetem is megtisztelte azzal, hogy díszdoktorává választotta. Brahms különféle módon fogadta ezeket a kitüntető megnyilvánulásokat, Cambridge-be például el se ment el az avatásra, mert nem volt hajlandó hajóra szállni, a boroszlói bölcsészkar értesítését pedig csak egy udvarias levélben köszönte meg.

Az őt a címre jelölő Bernard Scholz karmester jelezte neki, hogy ennél azért kifejezettebb hálával illenék fogadni a megtiszteltetést, így hát megkomponálta a veretes című Akadémiai ünnepi nyitányt, melynek bemutatójára 1881 januárjában került sor.

Az avatóra összesereglett egyetemi méltóságok és a meghívottak felkészültek egy komoly, ünnepélyes és hosszú darab végig-szunyókálására. Ehelyett viszont legnagyobb megrökönyödésükre sejtelmes és terjedelmes bevezető után egy játszi humorral megírt, kedélyes mű szólalt meg, ami az egyetemi diákság közismert kocsmázó, helyenként tanár-csúfoló nótáinak dallamait dolgozta fel – igaz, a brahmsi, bámulatosan művészi formában. Mindjárt az első (Wir Hatten gebauet ein stattliches Haus) egy politikai tartalmú szövege miatt betiltott dal volt, amelynek felhangzása nem kis mozgolódást eredményezett a hallgatóság soraiban. Ezt sorra követték a duhaj nóták feldolgozásai (Der Landesvater, Was kommt dort von der Höh).

A mű csúcspontja a közismert, kora középkori Gaudeamus igitur, mely diadalittas fináléként teljesedik ki, és a darabvégi kódában méltóságteljesen, szinte himnikusan ünnepélyes jelleget ölt.

Brahms azon célja, hogy az esemény szárazon ceremoniális jellegét oldja, ezzel a kis zenei fricskával maximálisan megvalósult, a botrány végül – hála az egyetemi kar humorérzékének – elmaradt…

S hogy Brahms később hogy jellemezte - a rá valló iróniával, a tőle szokatlanul sok ütős megszólaltatása miatt csak janicsárzenének nevezett – darabját?

„Diákdalok nagyon vidám egyvelege - Suppé modorában.”

 

Johannes Brahms: I., V. és VI. magyar tánc

Johannes Brahms (1833-1897), a Hamburgban született nagy német romantikus zeneszerző már ahhoz a komponista-generációhoz tartozott, akinek nem voltak „gazdái”, ahogy még a barokk korban is általános volt, se mecénásai, mint a későbbiekben akár a nagy példaképnek, Beethovennek. Ő már – sok társával együtt – abból élt, amit koncertjein és művei kiadásával keresett. Ez bizony természetszerűleg együtt járt a közönség igényeinek bizonyos fokú kiszolgálásával is. Népszerűek, keresettek lettek az opera átiratok zongorára (lásd Liszt), valamint a tánc alapú művek, keringők, mazurkák, és a magyar ritmusok.

Brahms - miután megismerkedett a hegedűművész Reményi Edével és Joachim Józseffel - sokat koncertezett velük, Budapesten is. A kávéházakban, esetenként magánházaknál hallott - tévesen magyar népdaloknak vélt, elsősorban cigányzenei és verbunkos – dallamokat feljegyezte, és 21, eredetileg négykezes zongorára, majd szimfonikus zenekarra meghangszerelt Magyar táncot alkotott a melódiákból. Az ízig-vérig magyaros műfajt, a verbunkost Brahms - mondhatjuk - anyanyelvi szinten művelte.

Az átiratok közül csak az elsőt, a harmadikat és a tízediket készítette Brahms, a többit különböző komponisták hangszerelték – az érdekesség viszont, hogy mindegyikük megtartotta a Brahms-féle zenekari összeállítást, így ezek sem különböznek az eredeti zenekari letétektől. A Magyar táncok két külön kötetben jelent meg, az első, tíz darabot tartalmazó 1869-ben, a második pedig – mely 11 táncot tartalmaz - 1880-ban.

A Magyar táncok hihetetlenül népszerűek lettek, a legnagyobb népszerűséget alkotója az V. magyar tánccal érte el. Ma a sorozatból az első, az ötödik és a hatodik hangzik fel.

 

Dmitrij Sosztakovics: II. zongoraverseny

Dmitrij Sosztakovics (1906-1975), a sztálini diktatúra által többször is megalázott, de időnként fel is emelt orosz zeneszerző, zongoraművész, a 20. század egyik legnagyobb komponistája pályája elején sikeresnek mondhatta magát, majd – miután Sztálin megtekintette népszerű operáját, támadások indultak ellene. Ez a „hullámzás” végig kísérte egész életművét, felőrölve egészségét és idegrendszerét. Ennek ellenére nem hagyta el hazáját, a szovjet rendszerhez kritikusan, de szolidárisan viszonyult, bár nem volt hajlandó annak eszközévé válni.

Egyfajta „megfelelési kényszer” azért felfedezhető némely – „zenén kívüli nyomásra” keletkezett - darabjában, de minden bántó körülmény ellenére sikerült őszinte – gyakran humortól, szatirikus hangvételtől sem mentes - ragyogóan hangszerelt zenei kifejezésmódot teremtenie.

Sosztakovics 1957-ben fiának, az akkor 19 esztendős - szintén zongoraművész és karmester Maxim Sosztakovicsnak – írta a II. zongoraversenyt (F-dúr, Op. 102).

Az egész darab, éppúgy, mint a játékos, fiatalos, inkább kamrazenei hangzású, vidám hangvételű, könnyedebb stílusú első tétel is, nagyon szerethető. (A tételt egyébként Walt Disney tette igazán ismertté, aki – Fantázia című filmjében – Andersen Rendíthetetlen ólomkatona című meséjének választotta kísérőzenéül.)

A fenséges C-dúrban induló álmodozó lassú tétel gyönyörű, oroszos dallamai c-mollba „borulva” szinte későromantikus, borús, filozofikus hangulatot idéznek, melyet kiválóan fest alá a szordinált vonósok visszafogott hangja.

A megszakítás nélkül következő zárótétel vidám ellenpontja az előzőnek mozgalmassága, táncosabb karaktere igazi kirobbanó, fiatalos finálé.

1. Allegro
2. Andante
3. Allegro

A hangverseny második felében a Zuglói Filharmónia zenészeiből alakult Rézangyalok együttest hallhatják.

A rézfúvós nagyparti az egyik legnépszerűbb kamarazenei formáció, amely alkalmas a reneszánsz toronyzenéktől a klasszikus operarészleteken át a filmzenékig mindenféle zenei stílus autentikus megszólaltatására.

A Zuglói Filharmónia Rézfúvós együttese 2015-ben alakult, azóta szinte változatlan felállásban szórakoztatják a közönséget.  Repertoárjuk kialakításában fontosnak tartják, hogy színes, műfajokban gazdag és szórakoztató zeneszámok szólaljanak meg. 

Jegyvásárlás