„Alapvetően pesszimista vagyok, hogy boldoggá tehessen minden csalódás. Ezért arra érzek mennybéli ösztönzést vagy ördögrugdosást, hogy szüntelenül tegyek valamit s nyomban arra, hogy könnyű szívvel átlépjek ezen a valamin. Persze a „csalódás öröme” nagyon illanó (de hát mi nem az?). Hanem a boldogságnak és az örömnek van egy csalfa tulajdonsága: emlékeinkben és reményeinkben foglal helyet. A mindenkori jelenünkben ritkán érhető tetten. Ha jelenünk múlttá vált, alattomosan megjelenik, ha jövőnk jelenné, hűtlen szeretőként eltűnik. Ha a boldogság és az öröm netalán még emlékeinktől és reményeinktől is távol tartja magát, akkor jelenünk sincs, mi magunk sem vagyunk. Ne is számítson ránk a Statisztikai Hivatal. Ami pedig azt a bizonyos átmeneti állapotot illeti, amit összefoglalóan életnek nevezünk, annak még itt vagyok, bármilyen kiismerhetetlen is, és – nem tudok csinálni mást, csak mindig mást – szavakkal is festek és képekkel is beszélek, miközben csalódásaimban bizakodom.

Ami pedig a jövőt illeti:

Öregszem, fogy az időm,

Tehát törekszem, s midőn

egyetlen célt szolgál minden tettem,

– mit is? Te jó Ég! Elfelejtettem.”

(Bertalan Tivadar)

Szervező: Magyar Művészeti Akadémia Köztestülete