Lesti Árpád interjúja

Hogyan válik valaki fotóművésszé? Hogyan lesz a fényképezés szerelmese?

Valószínű ahány ember, annyi módja van ennek, nem hiszem, hogy erre lehetne valamilyen szabályt mondani. Mindenesetre az, hogy van az embernek vonzalma a gépek területén, az már viszonylag kis korban meglátszik. Végül művész lesz-e valaki vagy technikai őrült, aki otthon van ugyan a technikában, de a művei abszolút használhatatlanok, az akkor még nem tudható. A művészi lét olyan, hogy csak akkor lehet és szabad csinálni, ha borzasztó fontos az embernek az, amit csinál. Művész az lesz, aki a nehézségek ellenére is kitart, folytatja.

Öt gyerekünk van, sokan kérdezik: „Na és, hogy fotóznak?" Szoktam mondani „van fényképezőgépük, de nem tudom", ugyanis akkor tesz igazán jót az ember a fejlődésben lévő és az útját kereső gyerekkel, ifjúval, ha nem próbálja meg utánzásra rávenni, hanem hagyja, hogy megkeresse azt az utat, ami tényleg az övé. Ha valakiben művészi tehetség van, akkor ő akkor is művésszé válik, ha a szülei nem szeretnék, hogy az legyen. Az a jó, ha nem szülői javaslatra próbál művészkedni a gyermek, mert akkor előfordulhat, hogy soha nem ébred rá, hogy jobb lett volna, ha el se kezdi. Ilyen zsákutcába futó művész rengeteg van.

Honnan lehet azt tudni egy fotóról, hogy az művészi nívót képvisel?

Magának a képnek meg kell szólalnia. Ha ez nem történik meg, akkor az lehet technikailag talán kifogástalan alkotás, de nem lényeges. Fontos, hogy a megszólalás nem a művészre vonatkozik, hanem konkrétan a képre. A Hórusz Archívumban, ami Kardos Sándor Kossuth-díjas operatőr gyűjteménye, kizárólag nem szükséges, kidobott képek vannak, amit a tulajdonosa nem tartott fontosnak. Ebben rengeteg egészen zseniális fénykép van, aminek nem is ismerjük a készítőjét. Ha egy különleges, mágikus pillanat van a képen, az a képnek a tulajdonsága. Talán egy művész gyakrabban hoz létre ilyen képet, de abszolút nincs kizárva, hogy olyan ember készít zseniálisat, aki sem fényképészettel, sem művészettel nem foglalkozik. A fényképészetnek az egyik nagyon különleges ajándéka az emberiség számára az, hogy egy művészeti ág technikáját minimális szinten ismerő személy előtt nincs akadálya annak, hogy zseniális művet hozzon létre. Például egy hegedűművésznek sokkal rosszabb a helyzete; rossz belegondolni a világon hány bámulatos hegedűművész kallódott el, mert nem volt lehetősége megtanulni hegedülni.

Ötven éve volt az első önálló tárlata, ami kapcsán Sik Csaba azt írta Önről, hogy „Haris László olyan festő, aki nem ecsettel, hanem fényképezőgéppel dolgozik". Miért írhatta ezt Önről?

Engem a fényképezés nagyon érdekelt, de igazándiból a képzőművészek közt váltam egy élénk, szellemileg izgalmas társaság tagjává. Anno a Szürenon csoporthoz tartozó művészekkel kezdtem megismerkedni, s évtizedekig velük állítottam ki. Műveim is inkább tekinthetőek képzőművészetnek, bár én hajlok arra a véleményre, hogy a fotóművészet is a képzőművészet része, csak éppen más eszközöket használ. A képzőművészeten belül micsoda különbség van egy bronz szobrot készítő szobrász és egy tusrajzot alkotó művész munkája között! Ennél nem nagyobb, hogy én fényképezőgéppel készítem műveimet.

Több művében belenagyít ismerősei festményeibe. Hogyan jött ez a gondolat?

Voltak és vannak képzőművész barátaim, akiknek megfigyeltem műveit, és felfedeztem, hogy egy-egy képzőművészeti alkotást lehet úgy szemlélni, mint magát a világot. Ansel Adams is ezzel kezdte: lefényképezte az ismert természeti világ csodálatos részeit, például a Grand Canyont, s attól, hogy lefényképezte, attól lett az mű. Ezt az élményt fedeztem fel a festmények részleteiben bolyongva, figyelve a kép részleteit, s ahol megszólított valami, azt a részletet lefényképeztem. Ez tulajdonképpen független a képtől és annak alkotójától.

Hogyan született meg a Magyar Fotóművészek Szövetségének Fotóhónap projektjének ötlete?

A fotográfia háttérbe szorított létét talán hatásosabban lehet emelni akkor, ha van egy koncentrált időszak, amikor azokat is el lehet érni, akiket nem nagyon érdekel a fényképezés és a képek. Folyamatosan nyílnak kiállítások, de egy koncentrált, fotográfiának szentelt időszakban, jobban el tudjuk érni a közönséget, és a tárlatoknak jobb a reklámja.

Magyarországon a fotográfia háttérbe van szorítva?

A fotográfia egyenjogúsítása az 1940-50-es években kezdődött. A történészek 1944-re datálják, mert ekkor nyitott Ansel Adamsnak New Yorkban, a MoMA-ban (Museum of Modern Arts) életmű kiállítása, amely az első alkalom volt, hogy élő fotóművésznek nyílt önálló kiállítása kifejezetten képzőművészeti helyen. Európában akkor már dúlt a háború, előbb helyre kellett állítani az okozott károkat, így néhány évvel elmaradt ebben a műfajban, s csak a '40-es évek vége felé kezdődött a feléledés: a múzeumok elkezdtek érdeklődni a fotók iránt, emiatt el kellett kezdeni tanítani egyetemeken fotótörténetet, ki kellett találni a fotómuzeológiát, aztán fotórestaurátorokat kellett képezni, majd alkalmazni. Tehát tudományosan fel kellett építeni mindezt, és ez 20-25 évet vett igénybe a világon. Magyarországon azonban mindez megkésett, hiszen csak a '80-as évek közepén kezdték el főiskolai szinten tanítani a fotóművészetet. Azóta kétségtelenül javul a helyzet, de lassan halad a 35-40 éves lemaradás pótlása. A képzőművészek és fotóművészek alkotásainak ára mára azonos, de kellene a kereslet folyamatos növekedése, mind több jól működő galéria.

A Magyar Művészeti Akadémia milyen módon tervez kapcsolódni a kezdeményezéshez?

Tervem szerint a Film- és Fotóművészeti Tagozat fotográfia területén dolgozó tagjai közösen állítanak ki az MMA-MMKI Művészeti Ösztöndíj Programjának hároméves képzésében résztvevő fotóművészekkel, akik közül az első évben ösztöndíjassá válók jövőre már végzősek lesznek. Ösztöndíjasok azok lehettek, akik mögött már több éves, akár évtizedes, komoly referenciákkal alátámasztott út áll; így jó visszajelzés lesz a közös tárlat számunkra is: hol tartunk, mennyivel többet tudnak már az ösztöndíjasok.