Nyirő Niki interjúja.

2007 óta Ön vezeti a Concerto Budapestet. Milyen változások mentek végbe a zenekar életében, mi az, ami megmaradt, mi az, ami változott?

Egy remek zenekar volt a korábbi években is, mégis azt hiszem, hogy mindent megváltoztattam. Nemzetközi pályázatot hirdettek a zenekar vezetésére, amit én nyertem meg. A zenészek féltek tőlem kicsit, mert valahogy úgy hallották, hogy igényes vagyok és határozott, és nagyon gyakoroltak, mielőtt találkoztak velem. Majd elkezdtünk együtt dolgozni, és hamar kiderült, hogy nem haraptam meg senkit.

Zenekar vezetőnek lenni egy pedagógiai munka is, mert egy zenekart nevelni, az ugyanolyan, mint amikor egy elhivatott edző remek sportolókat nevel. Foglalkozni kell a csapattal, de emellett mégis egy picit személyre szabottak a dolgok. Mindenki egy kicsit más személyiség, mégis együtt kell működni. Mi a Concerto-val találtunk egy közös hangot, amire aztán egy teljesen új repertoárt építettünk. Azt valósítottam meg a zenekarral, amit annak idején a pályázatomban leírtam.

Mi volt ez?

Ha az ember szeretne egy új hangzást, arculatot, karaktert adni a szimfonikus zenekarnak, akkor a legegyszerűbb, ha a bécsi klasszikus zenével kezdi. Nekiláttunk a londoni szimfóniák és kisebb Haydn darabok mellett az összes Mozart zongoraverseny megtanulásának. Ez lett a közös munkánk alapja. Csiszolgattuk a hangzást, a játékmódokat, próbáltuk minél élőbbé tenni a játékunkat. Azután fokozatosan bővítettük a repertoárt: jött Schubert, Mozart, Beethoven majd a romantikusok és a XX. század. Szisztematikusan építkeztünk, és rendkívül nagy repertoárra tettünk szert.  Zenekart építeni sokkal tovább tart, mint egy toronyházat, kitartás kell hozzá. Tradíciót teremteni pedig sok évtized alatt lehet. 

Fotó: Benkő Sándor

Milyen volt a kezdeti időszak?

Az, hogy a Concerto élére kerültem, akkor sokaknak szúrta a szemét és nem volt túlságosan barátságos a légkör körülöttünk. A Concerto Budapest akkoriban még távol volt az élvonaltól, de hirtelen elkezdett komolyan változni. Gyorsan fejlődött, egyre jobb koncerteket adott, látszódott, hogy riválisa lesz előbb-utóbb minden zenekarnak. És hát ezt nem mindenki nézte nagy örömmel. De megpezsdült a zenekari élet, ami azt is jelentette, hogy mindenki felvette a kesztyűt. Ez jó időszak volt.

Amikor valaki ki akar emelkedni az átlagból, felrúgja a status quo-t valamilyen módon. Első pillanatban a változást hozókra rosszul reagálnak, aztán elindul egy versengés, és szerintem itt egy méltó és izgalmas verseny alakult ki. A zenekarok megformálták a profiljukat, izgalmas, sokszínű programokkal. Nagyon nívós, gyönyörű zenekari élet alakult ki Magyarországon, aminek végtelenül örülök.

Óriási eredménynek tartom, hogy Vashegyi György elérte azt, hogy sokkal több pénz jutott ebbe a szférába, így biztonságban működhet és fejlődhet tovább az egész zenekultúránk!  Remélem, meg tudjuk tartani a tehetségeket. Nem mondom, hogy mindenkit itthon lehet tartani, de most egy nagyon jó és erősödő zenei élet virágzik az országban.

Mi volt az első lépése zenekarvezetőként?

Megszüntettem a szakszervezetet. Úgy gondoltam, hogy ez nem egy olyan iparvállalat, ahol különböző bürokratikus érdekeket kell megvédenünk, hiszen nekünk a zene érdekeit kell megvédeni. Nem hiszem, hogy a művészetnek kedvez, ha szakszervezeti módon közelítjük meg. Más volt az én világlátásom, mert évtizedekig a külföldet jártam, és ott nem volt semmi fix. Egyik koncert után kerestük meg a következő koncertet a Keller Quartettel. Ha nem játszottunk jól, és nem hívtak minket, akkor viszont nem volt mit enni.  Állni kell a sarat, és fel kell vérteződni sok mindennel. Azt hiszem, aki zenésznek megy, azt eleve egy kicsit a szent őrület hajtja, megszállottnak kell lennie, és nincs is munkaidő.

Milyen a hangulat a Concerto Budapest próbáin és koncertjein?

Én egynek tartom magam a többi közül, viszont azt szeretném, hogy nagyon jól játsszunk együtt, ezért elég szigorú vagyok. A zenei gyerekeimnek tartom őket, ők meg papának szólítanak. Büszke vagyok arra, hogy ilyen hosszú idő után is meg tudtunk őrizni egy olyan légkört és kapcsolatot, ami igazán baráti, sőt családias. Azt szoktuk mondani, amikor valaki közénk jön, nagyon jó, ha nagyszerű szakmai kvalitásai vannak, de fontos, hogy Concertós tudjon lenni az illető. Tehát nem tudjuk igazán megfogalmazni, hogy ez pontosan mit is jelent, de mi, Concertósok ezt érezzük.

Milyen nehézségekkel kellett megbirkózniuk?

Röviddel azután, hogy ide jöttem, a Telekom közölte, befejezik a zenekar támogatását. Én pedig azt mondtam, hogy „jó, de akkor én a torkukon fogok akadni." Kitartóan és hosszan tudtam érvelni az eredményeink felmutatásával amellett, hogy ezt a zenekart nem lehet eldobni, és sikerült elérnem, hogy még évekig tartsanak ki mellettünk. Ez a hatalmas nagyvállalat eldöntötte, hogy változtat a kultúrpolitikáján és más dolgokkal foglalkozik ezentúl, nem komolyzenével - mégis nyilvánvaló volt számukra, hogy egy érték formálódik, és nem hagyhatják veszni a Concerto-t. 2007 és 2011 között, még 3-4 évig működtünk együtt, amiért nagyon hálás vagyok utólag is; arról nem beszélve, hogy ránk hagyták a székházat és a hangszerparkot, ez vitathatatlan érdem.

Honnan ered a névválasztás?

A zenekar fiatal, mert nemcsak a zenészek fiatalok, a játékuk is fiatalos és energikus. Arra gondoltam, hogy legyen Budapest Concerto. De végül a zenekar hölgytagjai szerint dallamosabban cseng a Concerto Budapest, aztán valahogy így maradt. 

A zenekar története 114 éves, úgy tudom, a második legrégebbi magyar zenekar, Kossuth Ferenc alapította. Postás, Matáv, Magyar Szimfonikus Zenekar, Telekom Zenekar volt az első 100 év históriája. A Concerto hosszú megpróbáltatások után állami zenekarrá vált, de csak további sok év múltán, az elmúlt évben válhatott stabil zenekarrá, amikor olyan forrást kaphattunk, amiből biztonságos munkahelyeket teremthettünk a zenészek számára.

Egész életemben abban hittem, hogy a teljesítmény számít, és az meghozza a gyümölcseit. A szakmai termést meg is hozta, de fenntartói oldalról ez sokkal lassabb folyamat. Most talán az lenne a legfontosabb, ha felzárkóztatnák a zenekart, és lehetőségünk lenne egy modern, első osztályú hangszerpark kialakítására. A nemzetközi teljesítményhez ez nélkülözhetetlen. Azt gondolom, hogy a Concerto Budapest alkalmas arra, hogy büszkesége és zászlóshajója lehessen a nemzeti zenei kultúrának, és bízom abban, hogy elérjük azt az állapotot, amikor a nagy nyugati zenekarokkal is versenyeztethetően leszünk támogatva. Hiszek abban is, hogy el fogjuk érni azt a célunkat, hogy egy világhírű magyar zenekar legyünk – ami talán már nincs is olyan messze. 

Fotó: Benkő Sándor

Elindult valami?

Sorra jöttek a meghívások, komoly lehetőségek, de a pandémia mindent megállított. Nem látunk a jövőbe, nem tudjuk, hogyan fog alakulni a koncertélet. Azt érzem, az embereknek nagyobb szüksége lesz komolyzenére, mint azt korábban gondoltuk. Lehetséges, hogy a globális zeneélettel szemben a különböző országok nemzeti zenei rendszerei fognak jobban működni.

Hogyan lehet feljebb és feljebb tenni azt a szimbolikus lécet?

Nagyon nehéz mindennap egy picit jobban zenélni, de nekem van egy tanári szabályom, amit Rados Ferencnek köszönhetek. Amikor elkezdtem komolyabban tanítani, kurzusokat tartani, azt mondta: „arra figyelj, mindig tudj mondani 3-4 olyan dolgot, amitől a tanítvány biztosan sokkal jobban fog játszani" – ezt én fundamentummá tettem. Aki bejön hozzám egy órára, annak, amikor majd elmegy, sokkal jobban kell játszania, mint ahogy jött. Ez egy nagyon egyszerű, de nehéz szabály. Nagyon kell figyelni, megismerni a növendék játékát, megtalálni a gyenge pontjait, és konkrét tanácsot adni, mitől és hogyan lesz majd jó. Az is fontos, hogy a gyerekek ne keseredjenek el az óra után, hanem azt érezzék, hogy „én most jobb vagyok, le tudom gyűrni az akadályokat."  

Van vége egy darabnak? Van olyan, hogy ezt „megtanulták"?

A tanulásnak nincs vége, mert bennem is fejlődik a darab. Vannak művek, amiket egy élet alatt sem lehet megtanulni. És olyan nincs, hogy én ezt tudom. Tudok róla sok mindent esetleg. De egy Beethoven szimfóniának nem lehet a végére érni! Állapotokat lehet esetleg rögzíteni, például egy lemezfelvétel esetén. Hányszor volt, hogy felvettünk egy darabot lemezre, és egy év múlva azt tapasztaltuk, hogy sokkal jobban játsszuk, mint amikor a felvétel készült. Az élet egy folyamat és a zene is. Mindig azzal kell békében lenni, ami van, örülnünk kell neki. Ami van az nem feltétlenül rossz, csak esetleg nem elég jó. Az embert ez hajtja belülről, szeretné még jobban vagy másképpen kifejezni azt a dallamot. A nagy Bartók művekhez hány élet kell, hogy úgy el tudjuk játszani ahogy Ő elképzelte?

Milyen a kapcsolata a zenekarral?

Olyan vagyok, mint egy szülő, aki nagyon büszke a gyerekére, de szűken adagolja a dicséretet, nehogy elkanászodjon. Ha nem mondok nagyon rosszat, az már tulajdonképpen dicséret – engem is így tanítottak. A mestereim kérlelhetetlenek és megvesztegethetetlenek voltak a zenében: nekik nem lehetett eladni valamilyen csili-vili frázist, ha nem volt hiteles vagy mélyről jövő.

Fotó: Benkő Sándor

Milyen szerepet játszottak az Ön életében a mesterei?

Szerencsés vagyok, mert a tanáraim nemcsak a zenére tanítottak, hanem az életre is. Olyan zenei látásmódot, igényességet és értékrendet kaptam tőlük, ami meghatározó lett az életemben. Közben meg nem érdemeltem meg őket, mert mindig megmagyaráztam, miért nem csinálom a dolgom. De most, idősebb fejjel szeretnék nekik is hálát adni azzal, hogy megpróbálom átadni azt a tudást, amit tőlük kaptam. Egy zenekart nevelni csodálatos lehetőség, egyszerre sok embernek lehet adni ebből a tudásból. Engem ez motivál. Nagy kihívás is, mert ennek meg is kell tudnom felelni, és nem elég akarni, meg is kell tudni csinálni. Ezért dolgozom és küzdök – és persze azért, hogy minél jobb zenész legyek.

Kik voltak a mesterei?

Az első tanárom Bálint Gáborné volt, végtelen türelemmel és szeretettel foglalkozott velem.  A Zeneakadémia előkészítő tagozatán eleinte Szász József, Lányi Margit, Kóté László, majd Szemjon Sznyitkovszkij osztályába jártam. Ő Ojsztrah egyik kiemelkedő tanítványa volt, fantasztikus hegedűs. Tanársegédként Szenthelyi Miklós, Kapás Géza foglalkozott velem.  Zenetörténetre Földes Imre, szolfézsra Kistétényi Melinda, összhangzattanra Dubrovay László tanított, valamennyien legendás mesterek. Kamarazenére Kurtág György, Rados Ferenc, Devich Sándor, Rohmann Imre, Mihály András tanított, és előkészítősként Simon Albert zenekarában játszhattam. Kocsis Zoltán mindennap zongorázott nekünk, előkészítősőknek, így tanított minket. Most érzem, mi mennyire boldogok voltunk a Zeneakadémia csodálatos zenei bölcsőjében. Akkor ezt mi nem fogtuk fel, csak benne voltunk. Zeneóriások vettek körül minket, és egy különleges alkotó légkör, amit minden fiatal zenésznek kívánok. Később Salzburgban megismerhettem Végh Sándort, akivel haláláig szoros kapcsolatban voltam. Bennünk tanítványokban a mesterek tovább élnek, minden nap velünk van az, amit kaptunk tőlük. Amikor tanítok, akkor ott van Kovács Dénes, Végh Sándor láthatatlanul, mert általam Ők is tanítanak. Azt hiszem, ez lehet a tradíció.

Csak az volt a „baj", hogy ezek a mesterek megsemmisítő tudással rendelkeztek. Ma is, ha meglátom Kurtágot vagy Radost – akiknek talán a legtöbbet köszönhetek – egy kicsit összeszorul a gyomrom – mert érzem, úgysem tudok megfelelni az elvárásaiknak, ez olykor bénító.

Sosem felejtem el, már ismert volt a Keller Quartet, de még jártunk a professzorokhoz - mi csak úgy hívtuk őket, hogy a „tudorok" –, és egyszer Pilz Jancsi megszólalt, hogy „...most már hagyjuk ezeket a tudorokat. Mit akarunk mi?" – és ez egy forradalmi pillanat volt az életünkben. Eddig mindig megmondták, mit hogyan kell csinálnunk, állandóan edzettek minket; de egyszer el kell indulni az úton a magunk lábán, akkor is, ha imbolyog. Vannak olyan pillanatok, amikor már nem szabad tanítványnak lenni, mert abban a pillanatban az már akadály. Rengeteg fiatalt látok, akik idolokat követnek a pályájukon, és nem veszik észre, hogy nem találják meg magukat és elmegy az életük. Vállalni kell azt, hogy nemhogy nem vagyunk tökéletesek, sőt talán elég jók sem vagyunk, de önmagunkat őszintén kell tudnunk adni.

Egy olyan zenei tradícióra tanítottak, ami ma már nem nagyon van a világon. Végh Sándor hiánya a mai európai zenei világban felmérhetetlen: az a beszédszerű játék és zene, amit ő képviselt felbecsülhetetlen érték. A növendékei még viszik szerte a világban, de az el fog múlni. A mai Zeneakadémián nem tudom hányan ismerik Végh Sándor, Székely Zoltán vagy Szigeti József nevét, pedig ezek a zenei óriások egy olyanfajta dolgot hordoztak, amiknek tovább kell élnie a világban. Nagyon szeretném, ha Kovács Dénes rendkívüli művészete is tovább élhetne.  És ha én csak egy keveset is tudok tenni azért, hogy megmaradjon a magyar iskola, akkor nem voltam hiába én sem.

Őszintén játszani?

Zenélni csak úgy lehet, ha mindent beleadunk, amit érzünk, mindent odaadunk, amink van. Akkor lehetünk hitelesek a közönség számára. A színpadon át kell alakulnunk azokká a hangokká, dallamokká, amiket közvetítünk. Ha ez az eggyéválás, vagy egyesülés létrejön, és ezáltal megszemélyesítjük a művet, az életre kel, és mindenki számára megmutatja az igazi arcát, lényegét, üzenetét.

Folytatása következik: az interjú 2. része jövő pénteken jelenik meg!