Hírek

„…semmiről nem tehettem - azon kívül, hogy dolgoztam.”
2020. 11. 13.
„…semmiről nem tehettem - azon kívül, hogy dolgoztam."
„…semmiről nem tehettem - azon kívül, hogy dolgoztam."

Bertalan Tivadar Kossuth-díjas festővel, grafikussal, látványtervezővel és íróval, az MMA rendes tagjával beszélgettünk 90. születésnapja alkalmából pályájáról, retorziókról, a filmes szakemberek külföldi és hazai megbecsüléséről és a szerencséről. Lesti Árpád interjúja.

Hogyan derült ki, hogy több művészeti ághoz is van tehetsége?

Úgy éreztem, hogy minden gondolat megköveteli a maga műfaját. Ugyanis ha csak egy műfajban alkotnék, akkor leszűkíteném a gondolataim megvalósulását. Persze így nekem ezért mindig meg kellett éreznem, hogy melyik műfajt kívánja az a gondolat, ami óhatatlanul megszületett bennem. Bajban is volt velem az Akadémia, hogy az írók vagy a festők közé kerüljek. Végül a Színházművészeti Tagozatba mentem, mert a színpadon minden művészet sűrítve jelen van az irodalomtól, a tánctól, a zenén és a festészeten át egészen a szobrászatig. Ennél fogva egy kicsit kakukktojás is vagyok.

Melyik volt az első művészeti ág, amelyben kipróbálta magát?

Nagyapám hegyőr volt a mai Erdőkertesen, ahol gyerekeskedtünk, majd a bombázások elől ott húzódtunk meg 1944-ben. Napközben csatangoltunk, kerestük a cukorrépát, hogy éhen ne haljunk és bementünk a ruszkik által feldúlt O' Donell grófi rezidenciára. Az ősök képei darabokban voltak a padlón a lótrágya között, de a falak mentén találtam néhány festéktubust és ecsetet. Ezekkel készítettem első képemet 14 évesen az egyik határmenti putriról. Tulajdonképpen így kezdődött a festészetem. Idővel írogattam a régi Népszavába, de olyan idők jártak – például apámat úgy vitték el Kistarcsára, hogy hónapokig nem is tudtunk róla –, hogy ami gondolatom volt, az mind ellentétes volt azzal, amit szabad. Semleges dolgokról írtam, amibe nem lehetett belekötni, nehogy az Andrássy úton találjam magamat, de ez unalmas volt, nem érdekelt. Végül úgy alakult irodalmi munkásságom, hogy évtizedekig főleg magamnak írhattam.

A világháború után emigrált is. Mi miatt indult el, és végül miért tért haza?

Hetedikes gimnazista voltam az újpesti Könyves Gimnáziumban, ahol négyen összedugtuk a fejünket, hogy nagyon sötét jövő lesz itt, menni kellene. Egyikünk a Pannónia Bőrgyár tulajdonosának a fia volt, államosítás előtt állt a gyár, kivette a házi kasszát, amiért akasztás járt, ekkor eldöntöttünk, indulunk. Pécsnek vettük az irányt, hogy eltereljük a figyelmet, és a Mecsek egy kis panziójában szálltunk meg. Csörög a telefon, a gyártulaj fia vette fel, kérdezték „lakik-e ott négy fiatal fiú", „nem", felelte. Keresnek már, innen is pucolás, úgyhogy fogtunk egy taxit, irány Vaskeresztes. „Hová? Áh, messze van", erre mutatta a haver a lóvét, és már vitt is a sofőr. Ketten még előbb leszakadtak, mert elmentek az utolsó kuplerájba megnézni milyen az. Őket elkapták, megverték, de aztán hazamehettek. Vaskeresztesen egy templom volt a határ: elől bementünk Magyarországon, és a sekrestyén kijöttünk Ausztriában. Abban az időben a szovjet zóna még a Lafnitz folyóig tartott, ott kezdődött a szövetségesek által ellenőrzött terület. Januárt írtunk, a kofferunkban csokit meg pálinkát vittünk. Ahogy a jeges vízben úsztunk a szovjetek utánunk lőttek, és el is találták az üveget, csurgott rám a pálinka! A túloldalon már vártak minket az angolok, a lágerben el kellett dönteni, hova tovább, s kisütöttük, menjünk Ausztráliába, mert az van a legmesszebb. Ott beosztottak minket gyapot és gumiültetvényekhez, de nem tetszett. Gondoltam visszamegyek, megmutatom az utat a srácoknak, kivezetem őket. Ahogy kimenten, ugyanolyan illegálisan, észrevétlenül visszajöttem a határon Szentgotthárdnál, ahol egy búzatáblában dekkoltam, majd felugrottam egy mozgó vonatra. Igen ám, de elpletykáltam mi történt velem, s amikor mentem az iskolába, hogy folytatom a tanulmányaimat, akkor a tanárom – aki pedig korábban a Duce Ifjúsági Egyesület megalapítója volt – azt mondta „Mars ki Te hazaáruló, nincs helyed a falak között". Beírták az ellenőrzőmbe, hogy „az ország összes középiskolájából kizárva hazaárulás miatt". Jártam az iskolákat, mindenhol elmondtam, mi történt, szívesen fogadtak, de sehova nem mertek felvenni, végül nem volt már más, csak a Madách Gimnázium. Az igazgatót még nem volt idő leváltani, kérdezte, mit csináltam, elmeséltem, majd azt mondta „szedd a holmidat, holnap gyere". Így lett iskolatársam Szakonyi Károly, Szinetár Miklós. A Madách a legelitebb gimnázium volt, nem is mertem csak a legvégső elkeseredettségben próbálkozni, és szerencsém lett, mert felvettek. A sors iróniája, hogy a gyáros fiú ott maradt Ausztráliában, alapított egy fuvarozó vállalkozást, és a saját teherautója gázolta halálra. Anyám annyit sírt, mert elmegyek, hogy megsajnáltam, megszületett a kishúgom, és segíteni akartam, így maradtam.

Máskor is érezte, hogy rossz volna itthon?

Kijutottam az 1958-as brüsszeli világkiállításra, tartottak nekem ott három városban kiállítást. Nagynéném még kislánykorában elment Belgiumba cselédnek, majd ott alapított családot. A világkiállítás alatt meglátogattam, és a kertjében megláttam egy pókot, egy csodálatos háló közepén, mely teljesen magával ragadott - hogy lehetne ezt lementeni? Aztán egy merev lapra hófehér olajfestéket kentem, nekinyomtam a hálónak, de a fehér felületen nem látszódtak a hálók, fogtam vízben oldódó anilint, sötét színeket, végigcsurgattam rajta és előjöttek a szálak. A pókot pedig odafestettem, mehetett a kiállításra. Akkoriban minden külföldre kivitt műtárgyon ott volt a Nemzeti Galéria pecsétje, így vagy vissza kellett hozni, vagy befizetni az árát. Amit ott készítettem, azon viszont nem volt jel. Szerencsém volt, ugyanis meglátta egy nejlonharisnya gyáros, ezekkel a finomszálakkal dolgoztak ők is, beleszeretett, megvette. Erről Magyarországon nem tudtak, így az árából vettem egy Old Mobilt, amit hazahoztam, pedig vezetni sem tudtam. A határon a határőr kérdezte: „Ilyen kocsit hozott? Miért jött haza?", mondom: „Mert olyan vagyok, mint a disznó, csak a sz.rban érzem jól magamat." „Huh, barátom, rögtön felhívja az ÁVH-t" - gondoltam magamban, de nem hívta föl, szerencsém volt, és megúsztam.

Gondolom az autót elvették.

Nem. Életemben nem vezettem, de még a vásárláskor kaptam egy nemzetközi jogosítványt. Akkoriban az volt a divat, hogy ha vettél egy autót, akkor az ülésen ott voltak a papírok és egy nemzetközi jogosítvány. Kiskorúak is vezethettek, szülői felelősség mellett. Úgy jöttem haza Brüsszelből, hogy a rendőr felült a sárvédőre, jelezte, hogy „tanuló jön, vigyázat", aztán két, három sarokkal odébb átadott a következőnek. Brüsszelben már akkor nagy forgalom volt, főleg a miénkhez képest, itt én voltam az úton szinte az egyetlen autó! Potjedával jártak a rendőrök, akik nehezen viselték, hogy van egy autó, ami 180 mérfölddel megy és 4000 köbcentis. A Fiatal Művészek Klubjába, az Andrássy 112-be voltunk összeterelve mi, művészek: ahol mindenki megfordult, aki művésszé vált. Szabadabban tudtunk beszélni, kicsit engedték is a dumát, hogy lehessen hallani, ki mit mond, mert szem előtt voltunk, figyeltek bennünket. Az egyik napon, amikor itt időztünk, marha nagy hó volt, brahiból megnéztük, hányan férünk be a kocsiba: húszan elfértünk, kezünk, lábunk kilógott az ablakon az öt személyes kocsiban. Leint, jön a rendőr, mondom neki, „mit akar még maga is, nem látja, hogy tele vagyunk?" Gázt adtam, eltűntünk. Ezt fél évig tűrték, aztán a Nyugatinál leállított egy motorosrendőr, levették a nemzetközi, piros rendszámot, azt mondták, hogy menjek haza a legrövidebb úton, és váltsam ki a magyar rendszámot. „Miért vagyok én festő? – gondoltam magamban. A papírok megvoltak még, festettem egy rendszámot.

A Reitter Ferenc utcán egy januári, zimankós időben, csöpögő esőben, mutogat a rendőrnő, kiderült elázott a rendszámom, mert olyan alapra festettem, ami nem bírta a gyűrődést! „Nézze meg - mondtam neki-, az imperialista ipar remeke, hát ilyen rendszámot csinálnak, hogy néz ez ki?!" - bevette. Ő is adott papírt, a legrövidebb úton menjek haza… Aztán nem volt kedvem a zaklatásokhoz, nem akartam vesződni, úgyhogy egy bányásznak eladtam, azok akkor nagyon jól kerestek. Szegénykém hazafelé összetörte, mert nem érezte a sebességet.

A középiskola után egy évig segédmunkás a Ganz Hajó- és Darugyárban, majd az Iparművészeti Főiskolára került.

A Főiskolán a felvételi egy évig tartott, mivel 1800 jelentkező volt az összesen 15 helyre – 5-5 a filmszakra, színházszakra és jelmezszakra. Minden tárgy jól ment, de többször kirúgtak – viszont a tanári kar még a régi emberekből tevődött össze, nem volt idő elvtársakra lecserélni, így ők félév próbaidőre mindig visszamentettek.

Miért rúgták ki?

Egyet elmesélek. Művésztelep, Pécs, alszunk. Egyszer csak arra ébredek, csupa szőr mindenem. Odanyúlok a fejemhez, hiányzik a hajam! „Ez a DISZ határozata volt" – szólalt meg egy hang a sötétben, erre kéretlen szavakkal illettem a Disz-t, vagyis a Dolgozó Ifjúság Szövetségét. A fegyelmi tárgyaláson megkérdezték, „mit mondott, Bertalan elvtárs a párt ifjúsági szervezetéről?" Persze, hogy kirúgtak - akkoriban a hosszú haj politikai állásfoglalás volt. A tanárok úgy látszik, hogy láttak bennem valamit, mert mindig kiálltak mellettem. Elérkezett a végzés 1955-ben, s a Tanulmányi Osztály – ami az ÁVH kirendeltsége volt – közölte, hogy elvégeztem a Főiskolát, de nem kapok diplomát. Akkoriban nyilvános volt a diplomamunka bemutatása, én csak azért is duplaerővel készültem rá, és a másik négy kolléga segítségével felvittem a tárgyakat a színpadra, bemutatni. A Tanulmányi Osztály kérdőre vont, „mit keresek itt, megmondták nem diplomázhatok", de a nézők, rokonok, barátok lehurrogták, hadd beszéljen. Olyan jól sikerült az egy órás előadásom, hogy a végén odajött Révész Miklós, az akkori Budapest Stúdió vezetője, hogy őt nem érdekli a diplomám, keressem fel, alkalmaz főtervezőnek! Az iskolatársaimnak két év asszisztencia munkát kellett elvégezniük, hogy tervezők lehessenek. Szerencse és felkészültség. Két hét múlva hozta a posta a diplomámat.

Mi alapján tudtak dolgozni? Hogyan született meg az egyes filmekhez szükséges látványvilág?

Első munkám egy Bartók-emlékfilm volt, utána jött a Terülj, terülj asztalkám, aztán a nagy történelmi filmek, például a Luther Mártonnál egész városokat kellett építenem. Minden esetben a forgatókönyvekből lehetett elindulni, abban szerepelt, milyen jelenetek lesznek, s ahhoz kellett igazodnia a látványnak is.

Látványtervezőként teltek a következő évtizedei. Hogy látja, minek köszönhető az, hogy még az '50-es években, a diktatúra legsötétebb éveiben is sorra készültek nálunk a nyugati filmek?

Egyrészt egzotikus ország voltunk, kuriózumként tekintettek ránk, másrészt képzett filmszakembereink voltak a díszlettervezőktől a berendezőkig. A magyar filmek is jók voltak technikailag abban az időben, csak a csapnivaló mondanivaló eltakarta. Mindez ráadásul féláron! A kaszkadőreink az életük kockáztatásával járó feladatokat, melyek nyugaton milliókba kerültek, itt a gyártási pótlékért megcsinálták. A Nemzetközi Stúdióhoz tartoztam, sokkal több külföldi filmet csináltam, mint magyart, például amerikait, franciát, lengyelt, angolt vagy éppen japánt. Nagyjából 100 nagy játékfilmben vettem részt, aztán terveztem rövidfilmeket, oktatófilmeket is, például, hogy kell a bányában védőgerendás falat készíteni.

Közel kétszáz film kapcsolódik a nevéhez, van, aminek kétszer is megtervezte a látványvilágát. Hogyan lehetséges ugyanahhoz a műhöz két teljesen más díszletet megálmodni? Azt gondolná az ember, ha egyszer valami tökéletes, azt már nem lehet újra létrehozni….

A régi Angliát többször is meg kellett csinálnom. Az Anna Kareninát egyszer az angoloknak, egyszer az amerikaiaknak építettem fel. Elsőre még nem nehéz elkészíteni, jönnek a gondolatok, de másodszor arra is figyelni kellett, hogy ne is hasonlítson, mert jogdíjas. Akkor már erőlködve megy, de volt annyi rutinom, hogy sikerüljön. Ezek voltak a legnehezebb feladatok.

Volt különbség külföldi és magyar film létrehozásában?

Hogyne! Ha külföldi filmnél megkérdeztem a rendezőt a látvány kapcsán, hogy mit szól, akkor azt mondta „ez a Te dolgot, csináld". A magyarba mindenki mindenbe belepofázott. Egy külföldi filmnél, ha nem tetszik a munkád, legközelebb nem hívnak. Bíztak bennünk, magyarokban, és dolgoztak velünk, de az olcsóság mellett ehhez kellett az is, hogy jó szakemberek voltunk. Engem többször nem engedtek kirúgni, ragaszkodtak hozzám. Négy filmet készítettem Jean Delannoy-jal a Francia Filmakadémia elnökével, Ő is harcolt értem, hogy velem akar dolgozni. Fontos tudni, hogy a külföldi filmesek devizában fizettek, erre pedig szüksége volt az országnak. Így a magyar állam érdekében állt, hogy mind több filmet gyártsanak nálunk, mert részben ebből lehetett megteremteni a magyar filmek gyártásának költségeit is.

Milyen volt a viszonya a magyar szakemberekhez?

A látvány megtervezésébe beletartozott, a díszletterv megfestése mellett, a szükséges műszaki rajzok elkészítése is, valamint a kellékek felsorolása, elhelyezése a térben. A díszleteket csapatok építették fel, akikkel hosszú időn keresztül folyamatosan együtt dolgoztam, mindent ők teremtettek elő, ha szükséges volt, akkor legyártatták. Ismertük egymást a gyártásban dolgozókkal, szerettek is engem, mert kollégáknak tekintettem őket. A rendezők néha nehezebb emberek voltak. A látványterveket nekik kellett aláírniuk, utána készítette azt el és rendezte be a jelenetet a csapat.

A '90-es évek elején vonult nyugdíjba. Belefért-e addig az irodalommal való foglalkozás?

Azokban az évtizedekben is, amíg filmeken dolgoztam, mindig jöttek a gondolatok, nem hagytak békén, de elraktároztam őket. Látványtervezőként természetesen minden tegnapra kellett – előfordult, hogy itthon állva dolgoztam, rajzoltam, s a családom a számba tette az ételt, hogy ne veszítsek időt –, ezért nem volt lehetőségem írni. Amikor azonban 1991-ben abbahagytam a filmtervezést, akkor több időm lett foglalkozni a festészet mellett az irodalommal is, és megírtam, ami az eszemben volt. Tanítottam a Képzőművészeti Egyetem látványtervezői tanszékén, valamint Újpesten, sorra születtek közben a festményeim, valamint kiállításaim. Többször felkértek művek illusztrálására, ezért aztán saját írásaimat tartalmazó könyveimhez is magam készítem az illusztrációt, így lesz teljesen egyéni a kötet. Méltatóim el is neveztek „egy az ötben" művésznek.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy könyvei közül a Lipi címűt tartja a legsikeresebbnek. Miért erre esett a választása?

Személyes okok miatt, hiszen ez az önéletrajzi könyvem, ami 14 éves koromban kezdődik, a II. világháború vége felé és 1956-ban zárul. A forradalom idején atyámmal úgy döntöttünk szétnézünk a Belvárosban, mi történik. A Vígszínház előtt nézelődtünk, egyszer csak a Honvéd utcából jött egy hatalmas géppuska tűz. Volt a színház előtt egy nagy hirdetőoszlop, ami olyan lett, mint a szita, mi pedig ott álltunk mellette, de nem találtak el... szerencse. Apám azt mondta, „menjünk, fiam a francba innen, de gyorsan", mondtam, én még nem megyek. Haragudott is rám. Jött egy tank a Kiskörúton, fürtökben lógott rajta a sok magyar ember. A barátom, Lipi is ott lógott a tank oldalán, mint egy szőlőfürt, „Gyere Berci!" és felhúztak. A levegőben lógtam, úgy mentünk az Országházig. Ott a tank egyik oldalát lecövekelte, elkezdett forogni, és leszórt bennünket, szerencsére arra az oldalra, ami lőárnyékban volt. Hason csúszva mentünk a Margit-híd felé, és így úsztuk meg a Kossuth téri vérengzést. Megint a szerencsém mentett meg, mert semmiről nem tehettem - azon kívül, hogy dolgoztam.

KÉRDEZZ–FELELEK

Kitől tanulta a legfontosabbat, s hogyan hasznosítja ezt az életben?

A díszletépítő munkásoktól kezdve, a rendezőkig, szinte tudat alatt csipegettem a tudnivalókat. Mivel két egyformán megvalósítandó feladat nem volt, állandóan szaporodtak a szakmai felfedezések. Ezekben nagy segítségemre volt pl. Bodrossy Féliksz, kísérletező operatőr rendező és más tekintetben Jean Dellanoy francia rendező.

Mi a kedvenc könyve?

A könyvek könyve, azaz a Biblia.

Mi a kedvenc filmje?

A Csoda Milánóban.

Mit tart legnagyobb művészeti sikerének?

Legnagyobb művészi sikeremnek tartom, hogy kizárólag a különböző művészeti műfajokkal foglalkozhattam, ettől semmi nem téríthetett el és eközben, mellékesen két figurát is megteremthettem, amelyeket több műfajban is megjeleníthettem; nevezetesen: XVII. Vezekiel prófétát és Töpörint, az angyalt.

Jelenleg milyen művészeti projekten dolgozik, mit tervez?

Semmiféle projekten nem dolgozom, újabb gondolatokat próbálok elővarázsolni magamból és ahhoz megtalálni a megfelelő műfajt.

A jövőben mivel szeretne foglalkozni?

"A jövőben?  Öregszem, fogy az időm,

Tehát törekszem, s midőn

Az idő elsuhan fölöttem,

Egyetlen célt szolgál minden tettem.

Mit is? Te jó Ég! Elfelejtettem."

Mit szeret legjobban a Pesti Vigadó épületében?

A Pesti Vigadóban azt szeretem, hogy ő is több műfajú, akárcsak a jó színház.