Orosz István, grafikusművész, animációsfilm-rendező 1951-ben született Kecskeméten, diplomáját a Magyar Iparművészeti Főiskola grafika szakán szerezte. Főként animációs filmekkel, autonóm és alkalmazott grafikával foglalkozik, rendszeresen vesz részt nemzetközi tárlatokon, grafikai biennálékon. 2004 óta a Nyugat-Magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézet Tervezőgrafikai Szakának tanszékvezető tanára, 2011 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Az „Atlantis anamorfózis" című művéről így írt a 2000-es Velencei Biennálé katalógusába:

"Vannak rajzok, amelyekben ott szunnyad valami, ha úgy tetszik apollóinak is nevezhetnénk, valami átszellemült örök melankólia. Talán a geometria oldhatatlan, enigmatikus szomorúsága szüli ezt az érzetet: a szimmetriák fenséges társtalansága, a tükörképekben lakozó örök kétség, vagy a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolata a végtelennel. Paradox világok, megépíthetetlen épületek, lehetetlen terek - mondják róluk, pedig csak a hagyományos, a konvenciók által meghatározott gondolkodásmód számára elképzelhetetlenek. Egy agyafúrtabb olvasatban, anamorfikus nézőpontból vagy lelki szemszögből nézve már nem irreálisak ezek az ábrák, sőt talán segítenek abban, hogy megértsük a tengerekbe vagy a tudat alá süllyedt Atlantiszok üzenetét. 

Az Úr a hetedik napon megpihent, az ember pedig beosont a Teremtésnek nevezett tükör-labirintus közepébe. Amire csak néz, mindenben önmagát látja viszont. Fű, fa, csillag, az összes teremtmény, mind épp kilencven fokos szöget zár be látósugarával. Képtelen magától elvonatkoztatva látni, érezni, fölfogni bármit is. Minden tapasztalását csak magára tudja vonatkoztatni. Ha akár egyetlen szögpercet képes volna változtatni ezen az ősi, önző, génekbe kódolt helyzetén, akkor a dolgokról visszaverődő sugarak már nem a kiindulópontba jutnának vissza, s nem fáradnának el e véget nem érő értelmetlen ingaúton, hanem új s újabb ismeretlen felületek tükröznék őket tovább, a geometria hálóin a végtelenségig cikázva, s akkor válhatna talán megismerhetővé valami olyan, aminek még az elképzelését is tiltja ez a tükörbe zárt állapot.

Az anamorfózis, a perspektív ábrázolás e többször elfelejtett, majd újra használatba vett, kicsit naiv, kicsit misztikus vadhajtása, a maga ferde rálátási szögével kísérlet az ab ovo lehetetlenre, az eredendő tükörhelyzet oldására - elméleti, vagy ha úgy tetszik "laboratóriumi" viszonyok között legalábbis. Az anamorfózist néző néző nemcsak - Duchamp elhíresült mondását követve - a művet fejezi be; önmagát is "csinálja", saját nézői mivoltát is identifikálja. Ahogyan megleli a helyes nézőpontot, ahogy felismeri az értelmessé visszatorzult képet, egyúttal saját téri koordinátáit is definiálja. Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a "műélvezet" lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval."

1991 – Balázs Béla díj

1991 – First Prize at the International Poster Biennial

1993 – Munkácsy Mihály-díj

2001 – Amerikai Illusztrátorok Társaságának Aranyérme 

2003 – Életműdíj a II. Aranyrajzszög kiállításon

2005 – Érdemes Művész

2011 – Kossuth-díj

2013 – Prima-díj (2013)