Lesti Árpád interjúja

Mesélne a felmenőiről, a családjáról?

Az örmény felmenőkkel is rendelkező anyai nagyapám, Bartha László a székelyföldi Mezőbándon született. Katonaorvosként áttelepült Budapestre még Trianon előtt, s orvostábornoki rangban szerelt le az I. világháború végén, majd még az első bécsi döntés előtt, 1938-ban meghalt. Életében, pályájában az a különös, hogy a Károly román királyról elnevezett VI. gyalogezrednek a törzsorvosaként szolgált a Mária Terézia laktanyában, amit ma Kilián-laktanyaként ismerünk. A K.U.K. hadsereghez tartozott, így sokat költözködtek, éltek Boszniában is feleségével a csallóközi Kisudvarnokból származó Marczell Margittal. Apai nagyanyám lengyel beütéssel rendelkező szlovák családba született a Felvidéken, akinek a nagyapja, még az 1830-as lengyel felkelés résztvevőjeként menekült át Magyarországra. Apai nagyapám pedig Jankovics Marcell, Somogy megyében született, eredetileg horvát, de felmenői közt volt sok magyar és tiroli - vagyis nem az ellenséges, hanem a barátságos osztrák - is. Szóval az enyém egy viszonylag vegyes kárpát-medencei család, komoly kárpát-medencei érzésekkel.

Egész életében jelen volt a trianoni békediktátum iránti érdeklődés vagy a jubileum miatt fordult felé?

Egész életemet meghatározza. Gyerekkoromban otthon megvolt – feltehetően Édesapámtól - Benedek Elek Hazánk története című, Mühlbeck Károly által illusztrált könyve, aminek bevezetőjében azt írta a szerző, hogy

„Ki s mi laká Erdélyt

A dák nemzet előtt:

Sötét homály lebeg

Még e kérdés fölött."

Valahol itt fordult Erdély felé az érdeklődésem, ami nekem innentől kezdve mindig misztikus világot jelentett. A valóságban nem, hiszen, ha az ember odamegy, akkor éppoly világos és áttekinthető, mint bármely más táj. Nem utaztam oda a rendszerváltás előtt, mert nem akartam látni, ugyanis volt egy félelmem attól, hogy szembesülök valamivel, amit nem tudok elviselni. A történelmet általános iskolában is a kedvenc tárgyaim közé soroltam, s műveim - a János vitéz, a Magyar Népmesék, a Mondák a magyar történelemből, az Ének a Csodaszarvasról és a Fehérlófia - mind abba az irányba mutatnak, amely nem kis Magyarországban gondolkodik. Ebbe persze beletartozik, hogy a Magyar Népmesék első meseválogató néprajzosa, Kovács Ágnes kolozsvári néprajzkutató volt, s óhatatlanul főleg erdélyi meséket válogatott. Ez amúgy nagyon érthető, mivel az erdélyi mese- és mondavilág érzelmileg sokkal gazdagabb az ország többi részéhez képest, furcsa módon népművészeti ábrázolás szempontjából kevésbé.

Tudatos koncepciónak tekinthető, hogy mind több olyan történetet dolgoztak föl, amelyek határon túli területekhez kapcsolódtak?

A szerkesztők válogatták a történeket, és a Magyar Népmesék sorozatnak legalább a fele erdélyi eredetű. Technikailag úgy dolgoztam, hogy megkaptam a tervezett mesék listáját, s mivel minden mesének több helyszínről vannak változatai – a Fehérlófiának például több, mint negyven verziója ismert – mindig rákérdeztem melyik honnan van, s én ez alapján ahhoz a tájhoz igazítottam a látványvilágot.

Hogyan született meg a Pesti Vigadóban látható tárlat gondolata?

A Méry Ratio Kiadó tulajdonosa, Méry Gábor még 2016-ban kezdeményezte, hogy csináljunk egy olyan rajzos könyvet, ami a kommunizmusról karikaturisztikusan ad információt a gyerekeknek. Mutatott is egy cseh mintát, de nem győzött meg - ráadásul éppen akkor írtam meg könyvemet a kommunizmusról őrzött emlékeimből. Kitaláltam viszont, hogy készítsünk kiadványt Trianonról, és onnantól kezdve ezen dolgoztam. Idővel felvetődött, hogy a már elkészült művekből nyíljon kiállítás 2018 decemberében annak alkalmából, hogy 100 évvel korábban mondták ki Gyulafehérváron a románok Romániához való csatlakozásukat. A Székesfehérvárt megvalósult kiállítás igen nagy érdeklődést tudhatott magáénak, s májustól erre a tárlatra épülő kiállítás lesz látható a Pesti Vigadóban, vagyis a fővárosi közönség is találkozhat az alkotásokkal.

Mit gondol, Trianon témáját fel tudja valaha dolgozni a nemzet vagy maximális célunk a történelmi tapasztalatok levonása lehet?

Úgy látom, a történelem elvesztette vonzerejét a fiatalabb nemzedékek szemében. A digitalizáció, az informatika oly módon változtatta meg az emberek szemléleti módját, hogy már csak az aktuális, a jelen pillanat az érdekes. Így igazából nincs időben, tehát „múlt, jelen, jövő"-ben való gondolkodás. Pedig a történelem meghatározó napjainkban is, folyamatosan ismétlődik azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberiség, az emberek nem változnak. Ugyanazok az események ismétlik magukat, így például a Római Birodalom története analógiául szolgálhat napjaink legerősebb országai számára is: ahogyan Róma megbukott, összeomlott, rájuk is sor kerül. Folyamatosan veszteségérzetem van, nem látom pozitívan a jövőt, de nem csak magyar szempontból, mivel az egész emberi világ a csőd felé halad. Így én nem a fejlődést, hanem a hanyatlást látom. Voltam nagyon optimista is a magyar jövőt illetően, a Duna Televízió beindulása az egy első gesztus volt, és ott lábatlankodtam már az alakulása előtt: „csináljunk már egy műholdas magyar televíziót, ami összeköt bennünket!" Tíz évvel ezelőtt Erdélyben is rettenetesen sok magyar csatorna létezett már, s végül mégis a közös nyelv tartja meg a magyart magyarnak. A másik pozitívumom az Európai Unió, ami minden negatívuma ellenére egy határoldó eszköz. Egyfelől ragaszkodunk a nemzettudatunkkal az országhoz, másfelől szeretnénk, ha a nyitottság megmaradna azokkal a magyar közösségekkel, amelyek a határokon túl élnek. Ennek pedig ezer jele van, elég csak arra gondolnunk mennyivel egyszerűbb ma átjutni a határon.