Hírek

Egy színház akkor működik jól, ha együtt fejlődik a nézőkkel.
2020. 02. 25.
Egy színház akkor működik jól, ha együtt fejlődik a nézőkkel.
Egy színház akkor működik jól, ha együtt fejlődik a nézőkkel.

Ráckevei Anna Jászai Mari-díjas színművésznő, Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze, az MMA rendes tagja idén ünnepli 60. születésnapját. A Nemzeti Színház Stúdiójáról, a vidéki színházak feladatairól és fővárosi megjelenési lehetőségeikről beszélgettünk.

A Színház- és Filmművészeti Főiskola előtti években a Nemzeti Színház Stúdiójában tanulta a szakmát. Hogyan került oda, és mi volt a Stúdió célja, feladata?

Ma már ez egészen mást jelent, mint akkor, amikor én végeztem el a középiskolát 1978-ban és nem vettek fel a Főiskolára. Akkor szinte csak ez az egyetlen lehetőség volt, hogy az ember közel kerüljön a színpadhoz és tanuljon is valamit. Ezen kívül még el lehetett volna menni vidékre segédszínésznek mindenféle előzetes tanulmány nélkül, de én azt gondoltam, jobb, hogyha a Nemzeti Színház nagyhírű stúdiójába kerülök. Ma már ez teljesen máshogy van, hiszen két egyetemi szintű iskola, számtalan stúdió, akadémia, iskola létezik, a határon túli lehetőségekről nem is beszélve.

Hogyan lehetett bejutni és hogyan működött a Stúdió?

Akik nem kerültek be a Színművészeti Főiskolára, azokat megszólították a felvételin, jelentkezzenek a Stúdióba. Akit oda felvettek, azok számára reggel volt a mozgásóra 10-ig, utána, valamint este a darabok próbáin voltunk - ugyanis mindenki kapott kisebb, vagy nagyobb szerepeket az évad folyamán - a próbák között pedig délután a szakmai, mesterségbeli órákon vettünk részt. Bodnár Sándor rendező volt a Stúdió vezetője, Tatár Eszter rendező dolgozott mellette, beszédtanárként többek között Montágh Imre foglalkozott velünk, Simon Zoltán pedig a zenei vezetést irányította, tehát nagyon komoly szakemberek vettek részt a tanításunkban. A próbákon a Nemzeti Színház jeles színészei kifejezett figyelemmel fordultak felénk, kíváncsiak voltak az újabb és újabb stúdiós generációkra, nagyon odafigyeltek ránk. Meg lehetett tanulni a gyakorlatban ezt a mesterséget, hivatást, épp ez volt a Stúdióban a csodálatos. Tulajdonképpen az igazi iskolám ez a három év volt. Amikor negyedjére, 1981-ben felvettek a Főiskolára, már fölvértezve, nagyon nagy előnnyel indultam, hiszen magabiztosabb lehettem, egy csomó gyakorlati tudás birtokában voltam. Három éven át tanulgattam előtte, hogyan kell egy próbán részt venni, hogyan kell a partnerre figyelni, elemezni egy jelenetet, vagy hogyan áll össze egy előadás.

Említette, negyedjére vették fel a Főiskolára, akaratra van szükség ahhoz, hogy az ember újra és újra felvételizzen. Megerősítette abban a stúdiózás időszaka, hogy színművész szeretne lenni?

Kell hozzá kitartás, egy bizonyos makacsság, hit és erő. Annak ellenére, hogy újra és újra elbuktam bennem egyre erősebb volt az az érzés, hogy nekem itt igenis helyem van. Az külön szerencse, hogy én az akkori Nemzeti Színházban ismerhettem meg a színházat, hisz belekóstolhattam a régi fajta színházi hagyományba, működésbe, amit Sinkovits Imre, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Major Tamás, Kállai Ferenc, Agárdi Gábor, Raksányi Gellért hordozott. Ugyanakkor megismerhettem az új, az éppen hangot kapó, és feltörekvő új generáció működését is, mert pont velem azonos időben került oda Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, akik hoztak egy új színházi szellemet, ízlést, működést és szerencsémnek érzem, hogy ezt is megismerhettem.

Nem merült föl, hogy Székelyékkel a budapesti Katona József Színházba kerüljön a Főiskola után?

A Katona 1981-ben nyílt, akkor én épp a Főiskolát kezdtem, Szirtes Tamás osztályába kerültem, Ő pedig a Madách Színházban dolgozott. Akkoriban úgy működött, hogy oda mentünk gyakorlatra, ahol az osztályfőnökünk volt, az 1985-ös végzésem után pedig oda szerződtem.

A Madách Színház után a Nemzeti Színházban, a Művész Színházban, a Tháliában volt társulati tag. Aztán 2006-ban vidékre szerződött, a debreceni Csokonai Színházhoz. Mennyiben más egy vidéki színház feladata, sorsa?

Egy pesti színháznak megvan a saját közönsége, arculata, a látogatói nagyjából tudják, hogy mire számíthatnak, és a színház is tudja, hogy mi az a színházi ízlés, amit ki kell szolgálnia, amire a közönsége bejön. Vidéken ezzel szemben nagyon sok ízlésnek kell megfelelni, sokféle elvárás van egyszerre, s nem mindig könnyű mindet szem előtt tartani. Továbbá szakmai szempontokat is figyelembe kell venni, ugyanis a színház élő és fejlődő képződmény, ami ha nem fejlődik, ha nem veszi fel a ritmust, ha nem fogadja azokat a szakmai kihívásokat, amik időről időre változnak és fejlődnek, akkor meghal. Ezt nagyon nehéz időnként megérteni azoknak a nézőknek, akik fiatalon szocializálódtak egyfajta színházi világban, nagy találkozásaik voltak nagy színészekkel, nagy előadásokkal és ugyanezt az élményt várják ma is, de ma már tökéletesen másként működik a színház, más technikával, más kérdésekkel foglalkozik. Egy színház akkor működik jól, ha együtt fejlődik a nézőkkel. Előfordul, hogy egy előadásról azt gondoljuk, csak keveseket fog megmozdítani, ezért betesszük a stúdióba, majd kiderül, nagyon nagy lenne rá az érdeklődés. Olyan is lehetséges, hogy egy nagyszínpadi előadásról, amiről azt gondoljuk, nagyon nagy érdeklődésre tarthat számot, kiderül, érdektelen, s nem hívja be a nézőket. Nagyon-nagyon kell ismerni tehát a közeget, vidéken az adott várost, megyét, jól kell megválasztani azokat az előadásokat, amik vonzzák az embereket, és a színházi kultúrájuk fejlődését is szolgálják. A fentieken túl egy vidéki, nemzeti státuszú kőszínháznak fontos regionális, határokon átnyúló feladata is van, például Debrecenben Nagyváraddal, Szatmárnémetivel, és a Kárpátaljai Színházzal van működő kapcsolatunk.

Mitől nemzetiek egyes teátrumok, mit kell ezért még pluszban vállalniuk?

Egyrészt gazdasági számadatokat kell teljesíteni, például nézőszám és bevétel szempontjából. Meghatározott, hogy hány tagozatának kell lennie egy nemzeti státuszú színháznak, továbbá milyen programokat kell még pluszban vállalnia a zenés produkcióktól kezdve az ifjúsági programokon át a szórakoztató, valamint komoly művekig. Például ilyen az általunk elindított CSIP, Csokonai Ifjúsági Program, amivel kreatív módon próbáljuk bevonni a fiatalságot az általános és középiskolásokat, valamint az egyetemistákat. Utóbbiakat valahogy nagyon nehéz megszólítani, a középiskola után kikopnak a nézőtérről. Számukra az egyetemmel közösen külön kredit bérletes akciót is indítottunk, ahol fel lehet venni hivatalos egyetemi órának a színházi előadások látogatását.

A Vidéki Színházak Fesztiválján idén a Lear királyt mutatták be Budapesten, ahol az uralkodót játssza. Szintén a vidéki és határon túli darabok bemutatásának céljával fut a Pesti Vigadóban a Szó, szín, játék sorozat - ahol egyébként Debrecenből is került már színpadunkra előadás. Milyen hatást tudnak elérni e programok és ezeken kívül van-e mód arra, hogy a fővárosi közönség megismerje a vidéken futó darabokat?

Minden fellépési lehetőség segít ebben, de olyan nagyon-nagyon a hírünk nem jut el a városon kívülre, mivel nincsenek hírhozók. Azok a színházzal foglalkozó szakemberek, akik írnának rólunk, azok nem nagyon jutnak el hozzánk, mert napjainkban már az útiköltségeiket se tudják fizetni az orgánumaik, nincs megfelelő dotáció. Lehet, hogy időnként megnéznek egy-egy előadást, de hogy figyelemmel kísérnék egy vidéki színház fejlődését, arról nem beszélhetünk. Kivételezett helyzetek vannak, például ha új vezetése lesz egy színháznak, akkor az azért kap nagyobb országos figyelmet, érdeklődést. Mióta Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház igazgatója, rendszeresen hív vidéki színházakat vendégjátszani, a Vidéki Színházak Fesztiválja, a nyári Városmajori Fesztivál és a Szó, szín, játék sorozat is persze segít, mind nagyon jó kezdeményezés.


KÉRDEZZ FELELEK

Válaszol: Ráckevei Anna

Kitől tanulta a legfontosabbat, s hogyan hasznosítja ezt az életben?

Édesanyámtól, aki mindig kellő távolságból és egészséges öniróniával tudott magára nézni, és ez nagyon hasznosnak bizonyult nálam is nagyon sok helyzetben.

Mi a kedvenc könyve?

Az első könyv, amit mindenképpen birtokolni akartam az a Tündér Lala című könyv Szabó Magdától. A másik pedig bátyám emlékei Édesanyámról, az a címe, hogy Havasi gyopár.

Mi a kedvenc filmje?

Ha már a havasi gyopárnál tartunk, akkor az Emberek a havason, Szőts István 1942-es filmje.

Mit tart legnagyobb művészeti sikerének?

Érvényes, hiteles, magával ragadó előadást csináltunk Ilja Bocsarnikovszzal a Lear királyból, úgy, hogy én voltam a címszereplő.

Jelenleg milyen művészeti projekten dolgozik, mit tervez?

Felújítjuk az Augusztus Oklahomában című darabot, a Macskajátékot, amivel Nagyváradon fogunk vendégszerepelni, és januárban próbálni kezdjük Szabó K. Istvánnal a Magyar Elektrát, amiben Clitemnestrát alakítom.

A jövőben mivel szeretne foglalkozni?

Remélem, hogy sok izgalmas művészi találkozás vár rám még, olyanok, mint amilyenek az elmúlt években boldoggá tették a szakmai életemet.

Mit szeret legjobban a Pesti Vigadó épületében?

A különböző művészetek alakjait mindig csodálattal nézem a Díszlépcsőház falain.

***

PROGRAMAJÁNLÓ

SZÓ • SZÍN • JÁTÉK SOROZAT

A színházi sorozattal folytatódik a Pesti Vigadó és a hazai színjátszás régmúlt időkben gyökerező közös múltja. A Szó • Szín • Játék sorozat időről időre elhozza új és kuriózum darabjait, melyeket Budapesten sehol máshol nem láthat a közönség, hiszen a vidéken és a határainkon túl működő színházi társulatok előadásaival színesítjük a teátrumi estéket.