Kárpáti Tamás Munkácsy Mihály-díjas festőművész, az MMA rendes tagja idén ünnepli 70. születésnapját, amely alkalmából CREDO címmel nyílik kiállítása a Pesti Vigadóban. A festővé válásról, az alkotási folyamatról, az alkalmazott technikákról és a Teremtő szerepéről beszélgettünk.
Lesti Árpád interjúja
Idén ünnepli 70. születésnapját, a főiskola elvégzése óta folyamatosan, 45 éven át festett. Hogyan indult pályája? Egyáltalán hogyan dől el, hogy valaki festőművész lesz?
Nem egyszerűen, sőt, inkább igen bizonytalanul. Gyerekként nagyon rossz rajzoló voltam, majdnem megbuktattak az általános iskolában rajzból, s akkor Anyám vett egy kis kifestőkönyvet, abban gyakoroltam. Aztán kaptam egy-két dicséretet és így megindult bennem az érdeklődés a rajzolás, a festés iránt. Próbálkoztam kétszer a Képző Gimnáziumba, a mai Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumba, de oda nem vettek fel, aztán a Magyar Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem, közben pedig az Eötvös Gimnáziumba jártam. Másodszorra jutottam be a főiskolára, ahol többek között Barcsay Jenő és Sarkantyú Simon tanítottak, majd 1974-ben végeztem. Ez a szakma egy gyönyörű szenvedély, másként nem is érdemes csinálni, mint ahogy szerintem minden művészetet csak szenvedéllyel szabad folytatni. Örökké belső égést érzek, mindig festeni szeretnék. Ez tulajdonképpen egy boldog rabszolgaság, hiszen minden napom legnagyobb részét a műtermemben töltöm, fejben is állandóan rajzolok, tervezek. Ha egy nap nem dolgozom, az még elviselhető, de ha már két napig nem érzem a terpentin illatát, a műtermi létezést, akkor elviselhetetlenné válok.
Írták Önről, hogy az „alla prima", az egyből festés helyett lazúrozó módszerrel alkot. Mit jelentenek ezek a technikák, módszerek és miért választotta utóbbit?
A főiskolán divatosabb volt az „alla prima" festészet, ami azt jelenti, hogy a palettáról rögtön, egyből végig festi a művész a vásznat. Úgy is mondhatnánk, egyből fejezi ki magát az alkotó. Ezzel szemben a lazúrozó festés olyan technika, amikor a megszáradt, világos színű festékre egy más színnel, egy vékonyabb, hígított anyaggal ráhúzunk, a fény átmegy ezen a felső vékony rétegen és az alsó, világosabbról jön vissza. E kettő réteg így, együtt vegyül és egy sokkal nemesebb, bársonyosabb, méltóságteljesebb hatást kelt. Jobban meg lehet idézni vele azt a lelkiséget, amit én szeretnék látni a műveimen. Hosszabb időt igényel ez a módszer, már csak azért is, mert egy-egy rétegnek 2-3 napig kell száradnia, utána lehet csak újra elővenni képet, és ráfesteni a következő réteget, különben szétkenődnek, összemosódnak. De nem is kell sietni, mert ha az ember valami hosszan tartót akar csinálni, akkor csinálja hosszan, sokáig. Emiatt persze egyszerre akár több képen is dolgozom párhuzamosan. Ráadásul visszafojtott hevülettel kell alkotni, hogy amikor újra odaállok a már megszáradt vászon elé, akkor meglegyen, előjöjjön az a hangulat, állapot, amivel elkezdtem pár napja, és amivel újra ott tudom folytatni, ahol abbahagytam. A képeim kapcsán azt érzem, valami beárad az anyagba, ami persze nem az én érdemem, hívő emberként hiszek abban, hogy a Teremtőtől kapom ezeket a dolgokat… én tulajdonképp csak fogom az ecsetet. Rengetegszer megtörtént, hogy a festmény egyes részeit átfestettem újra és újra, mert nem volt jó, nem éreztem azt, hogy készen van, aztán egyszer csak jött egy olyan alkalom, pillanat, amikor hirtelen pár mozdulat és készen lett az alkotás.
Mennyi ideig tart így egy képnek az elkészítése?
Nagyon változó az idő kérdése, hiszen van olyan eset, amikor három alkalom után végzek és olyan is, hogy a több réteg miatt akár egy hónapig tart a folyamat. Hozzátartozik, hogy rengeteg vázlatot készítek, de mára jobban ráhagyom magam a Teremtőre, vezessen, és így inkább a belső, pillanatnyi érzés domináljon, ne a szakmai gondolatok; így több lelkiséget mutat a mű.
A mai napig ezt a módszert alkalmazza?
A lazúrozó technikát használom a mai napig, de mostanra oldottabban, szabadabban, nem ragaszkodom már annyira a technikához, mert ha az ember csak arra koncentrál, akkor nem tudnak úgy belülről kiáramlani az érzések, nem tud úgy figyelni. Ha a régi mestereket nézem, az olyan óriásoknál, mint mondjuk Leonardo egyben volt a technika és a szabadság is. A középkori kis oltárképek mestereinél a technikára nagyon figyeltek, hiszen a megrendelő megszabta, hogy mit kér és megvoltak azoknak a képeknek a szabályai, amiktől nem lehetett egyáltalán eltérni. Ma is megtartom persze a technikát, de már belefestek, „alla prima", így lesz egy szép folyamat egy-egy kép elkészítése. Van úgy, hogy hónapokig küzd az ember, nem úgy alakul, aztán egy egyszerű ecsetvonás és minden a helyére kerül. De előfordul, hogy sehogy sem sikerül végére érni, és akkor a legjobb, legszebb részbe kell belenyúlni, lerontani, ami nagy lemondással jár, és újrakezdeni az egészet. Így aki megvesz egy festményt, az lehet, 3-4 másikat is tulajdonol majd, mivel a végső alatt ott vannak a korábbi változatok, verziók, amiket az elkészítés során átfestettem.
Kezdetben tájképek, majd 1977-től emberalakok is megjelennek képein, akik a centrumba kerülnek, mára pedig egyre inkább szakrális, és bibliai motívumokat alkalmaz. Mennyire fontos Önnek a keresztény motívumok használata?
A szakrális és bibliai motívumok használata csak idővel alakult ki nálam, hiszen például gyerekkoromban nem jártam templomba se. Nagyon fontos, hogy én nem illusztratív képeket festek, tehát nem illusztrálom a Bibliát, hanem a lelkiségét, ezt a szép fényességét, emelkedettségét, a meleg színű, forró, izzó narancsos színekkel a hitnek az áradását kívánom megjelentetni. Ezekkel sikerül tulajdonképpen a lelket ábrázolni. Megjelenik ugyan egy Krisztushoz hasonlító arc, vagy egy-egy szentnek az attribútumai, de a lényeg az, hogy ezt az érzést szeretném viszontlátni a festményeimen. Úgy 2000 óta jellemző ez műveimre, hogy nem annyira az alakok dominálnak, hanem a gomolygó színárnyalatok, színáradatok, és persze itt-ott vannak konkrét testek, hogy legyen mit szemlélnie az érdeklődőnek.
Pont Pünkösd időszakában lesz látható a tárlata a Pesti Vigadóban. Mit jelent Önnek a szakralitás, akár ez az ünnep?
Előbb-utóbb, ha hite is van az embernek, megérzi azt, amikor az anyagba valami több is belekerül. A művészetnek a szakralitása a fontos, hogy a dolgok lelkiségét, mögöttes tartalmát megjelenítse. Amikor az ember fest, az csak anyag, ott nincs szakralitás. Addig kell dolgozni, amíg az nem jön vissza. Az ember csak áll, látja, nézi a képet, és érzi, hogy ez valahogy több, jó vele lenni és nézni, s ettől lesz szakrális, valamint ekkor van kész a kép. Minden művészetnek célja, hogy ami születik az szép és jó legyen. Ne feledjük az egész művészet úgy jött létre, az ősember a botját azért faragta meg, hogy valami örömét lelje benne.
Ez a harmadik kiállítása az épületben, hiszen 1993-ban és 2000-ben is volt tárlata a Vigadó Galériában. Mit láthatnak most az érdeklődők, mire számítsanak?
Az 1993-as kiállításom az egész addigi, közel 20 éves pályámat mutatta be, a 2000-es pedig az 1993 és 2000 közötti időszakomat. A mostani szintén nem egy életmű-kiállítás lesz, nem akarom már a régi műveket bemutatni, keverni az újabbakkal, hanem csak azt, ami nekem most fontos, érdekel, foglalkoztat. Így csak az utolsó 5-6 év olyan 50-60 képét láthatják az érdeklődők, amelyekben jelenleg érzem, hogy ott van az, amit a Teremtőtől kapok. A festmény az olyan, hogy elkezdi az ember, de aztán hagyni kell, hogy a kép visszahasson rá, vagyis a Teremtő segítsen.
KIÁLLÍTÁSAJÁNLÓ
A kiállítás látogatható 2019. május 3. és július 19. között.
A tárlaton a művész mintegy hatvan, a közelmúlt három évében készített táblaképe, tíz bronzba öntött kisplasztikája, valamint az életművet kísérő dokumentumok együttese kerül közönség elé.
Művészetpedagógiai foglalkozás a 6-10 éves korosztály számára Kárpáti Tamás kiállításához: Ki is a képzőművész? Mit fejezhetnek ki az alkotások? Mit jelenthetnek a színek?
***
KÉRDEZZ–FELELEK
Válaszol: Kárpáti Tamás
Kitől tanulta a legfontosabbat, s hogyan hasznosítja ezt az életben?
A Teremtőtől tanultam a legfontosabbat, és ez számomra nagy lelki segítséget jelent abban, hogy a képeimet igaz érzésekkel tudjam befejezni.
Mi a kedvenc könyve?
Pilinszky János: Szög és olaj
Mi a kedvenc filmje?
Huszárik Zoltán: Szindbád
Mit tart legnagyobb művészeti sikerének?
Legnagyobb művészeti sikerem mindig az a legújabb kép, amit sikerül lélekkel megtölteni.
Jelenleg milyen művészeti projekten dolgozik, mit tervez?
Egyszerre több képen dolgozom, közben alakul bennem a következő kép, és ha beérett azt kezdem el, sok vázlat készítés után, de ez is lélekből történik, nem megtervezve, elhatározásként.
A jövőben mivel szeretne foglalkozni?
Negyvenöt éve nap nap után dolgozom azon, hogy elérjem, illetve megközelítsem azt, amit kaptam a Teremtőtől, és ezt szeretném tenni, amíg élek.
Mit szeret legjobban a Pesti Vigadó épületében?
A Pesti Vigadó épületén a homlokzati szobrokat szeretem a legjobban, de lenyűgöz az egész épület belső felemelő hangulata!
