Beszélgetés Keller András idén március 15-én Kossuth díjjal kitüntetett hegedűművésszel, a Keller Quartet alapítójával, a Concerto Budapest zeneigazgatójával a zenekar életéről, a mesterek hagyatékáról és a magyar komolyzene csodájáról. Fotó: Marjai Judit (2. rész)
A Concerto Budapest zenészei mindig mosolyognak a színpadon. Ez jót jelenthet…
A koncerten már nem tudom őket leállítani, és akkor örülnek??. Ha tizenöt év után is mosolyognak, az tényleg jót jelent. Szeretnek zenélni, és ez a szeretet benne van a játékukban. Amikor nem én dirigálok, és a közönség soraiból követem a koncertet, azt látom, hogy sugárzik az egész színpad, és ennek annyira örülök.
Mennyire tudnak egymásra figyelni a zenekari tagok a koncert alatt?
Egy nagy szimfóniában 80 – 100 ember egyszerre játszik és egy közös cél érdekében kell együttműködnie. Ez az egyik legcsodálatosabb emberi együttműködés, ami létezik a világon. Gondoljunk csak bele: sok – sok ember hangszerrel a kezében hangot ad, és ezek a hangok összeállnak minden pillanatban egy új hangzássá, zenefolyamot alkotnak, és ez a zenefolyam hullámzik, felduzzad, elapad, folyton változik, egyszer csak viharos szél támad, tornádóvá válik, majd megnyugszik és csobogó patakká szelídül. A muzsikusok minden idegszálukkal figyelik, hallgatják egymást, reagálnak egymásra. A sok különböző személyiség, ihlet, fantázia, alakítja minden pillanatban a zenét. Ez a közös inspiráció hozza világra a remekművet, és ettől a közös mindent odaadástól válhat örökérvényűvé. Ez a „csoda" úgy képes létrejönni, ha mindenki nemcsak elfogadja a másikat, hanem hajlandó alárendelni magát a közös ügy érdekében az állandóan változó folyamatok szerint alakuló belső hierarchiának. Az ebből születő művészetet sok ember szíve, szelleme és szeretete táplálja. És én boldog ember vagyok, hogy ebben benne lehetek.
Fotó: Fejér Gábor
Azt, hogy mit játszik a zenekar a koncerten, és mely darabokat tanulják meg, Ön határozza meg?
Igen, zeneigazgatóként és művészeti vezetőként ez az egyik fő feladatom. A programalkotás meghatározza az adott együttes profilját, karakterét. Ez egy kultúraszervezői tevékenység, amely az én elképzeléseim szerint akkor sikeres, ha kultúrafejlesztés az eredménye. Minél több kulturális értéket szeretnék létrehozni, mert attól biztosan gazdagabb lesz az országunk. Vannak misszióim, amelyeket meg kell valósítanom. Szeretném Bartók munkásságát és azon túl a szellemiségét a legszélesebb értelemben közkinccsé tenni. Úgy érzem távolodunk a tiszta forrásoktól és visszautat kell találnunk. Ezt én nemzeti feladatnak tartom. A nagy zeneóriások, az emberiség útmutatói: nekünk, magyaroknak Liszt, Bartók, Kodály mutatja a humanitás útját.
Mi a véleménye a magyar komolyzenéről?
Az egyetemes kultúra egyik leggazdagabb zenei öröksége. Az a vágyam, hogy a civil társadalomban erősebben legyen jelen a magyar művészet. „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának." (Kodály Zoltán) Az országunk jövője múlik azon, hogy milyen kulturált a népünk.
Hogyan jelenik meg a komolyzene napjainkban?
A lélek gyógyszereként és védelmezőjeként. Azok között, akik legalább néhány évig zenét tanultak, sokkal kevesebb a reménytelen, elveszett ember, kevesebb a bűnöző, a drogfüggő, stb. A zene az egyik leghatékonyabb eszköz a személyiség fejlesztésére. Bárki, akit egyszer megérint a zene, esélyt kap arra, hogy megváltozzék. Kodály csodálatos szavaival: „A zene tápláló, életet adó elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza." Másrészt: „A zene rendeltetése belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése." Mindannyiunk előtt ott a lehetőség, hogy humánusabb emberekké legyünk a zene által. Az is elgondolkodtató, hogy miközben a technika vívmányai által sok mindentől rosszabb lesz a társadalom, a klasszikus zenétől biztosan jobb lesz.
Fotó: Valuska Gábor
Meséljen kérem a Magyar Kincsek sorozatról, amelynek a Pesti Vigadó ad otthont évek óta.
A lényege az a két szó, ami a neve: magyar kincsek. Az volt eredetileg az elképzelésem, hogy olyan magyar kincseket keressünk elő, amelyek elvesztek, vagy elfelejtették őket, vagy alul értékelték őket, és nem kerültek be a kulturális kánonba. Később észrevettem, hogy az ismert és szeretett kincseink és az elveszettek egymást erősítik, és egymást bevilágítva új arcot mutatnak. Azt hiszem, a híres magyar zenéket is újra és újra kell tanulni, foglalkozni kell velük. Az is fontos, hogy legyenek kifejezetten magyar közösségi élményeink a globális világban.
Hogyan lett ennyire fontos Önnek a magyar komolyzene?
A hazát én elsősorban a zenén keresztül érzékelem, és ez kitölti minden porcikám. Ezt csináltam egész életemben, ez az életfeladatom: a magyar zenét megmutatni a világnak. El is vittem, közel háromezer koncerten a világ minden pontjára. Azt hiszem, hogy a Keller Quartet volt az elmúlt három évtizedben a külföldön legtöbb magyar zenét játszó együttes. Mindenütt sikerült szeretetet kapni a zenénkért cserébe, és a világ legtávolabbi pontján, ahol soha nem várnánk, még ott is mindig várt valami nagyon jóleső. Az is lehet, hogy valamit jól csináltunk.
Fotó: Marjai Judit
Hogyan tudja a magyar zene hírét vinni a világban?
Volt egy elképzelésem, hogy a magyar versenyműveket olyan külföldi fiatalokkal mutatom be, akikről tudom, hogy 1-2 év múlva már híres zenészek lesznek: azzal a céllal, hogy vigyék a magyar zenéket a világon mindenhova. Az egyik legnagyobb jelenlegi munkám, hogy Bartók vonósnégyeseit szeretném megismertetni a nemzetközi nagyközönséggel. A hat kvartett mindegyike remekmű és egyenértékű Bartók leghíresebb nagyzenekari darabjaival. Muszáj, hogy jobban megismerje őket a világ! Elkezdtünk dolgozni a Kremerata Baltica zenekarral - akiket én a világ legjobb kamarazenekarának tartok - a hat Bartók kvartett kamarazenekari változatán, Bartók Péter engedélyével és iránymutatása alapján. Az eddigi eredmények nagyon jók, és egyelőre szerelemből csináljuk: amint találunk egy szabad hetet, találkozunk a világ valamely pontján és gyakorlunk ameddig bírunk. Hát így azért jó sok évre rúg ez a munka, de csodálatos, és ők óriási hittel dolgoznak a kvartetteken. Ez számomra egy olyan feladat, amire nem kért senki, egy belső kényszer, ami csak úgy van: amennyire tudom, a tehetségemmel és lehetőségeimmel, szeretném közzétenni a világban a magyar kincseket.
El vannak szórva a magok az emberekben…
Igen, és a tanítványaim azt viszik tovább, amit át tudok adni nekik abból a tradícióból, amit én itt kaptam… ez pedig él tovább, mert ők majd az ő tanítványaiknak is továbbadják mindezt.
Ki tudná emelni néhány tanítványát?
Pont a Magyar Kincsekben bemutattunk öt fantasztikus nemzetközi hegedűs tehetséget, magyar hegedűversenyekkel: az amerikai Miranda Liu, aki itt tanult Perényi Eszternél, és a Concerto ifjú koncertmestere, már ő is magyar kincs. Bemutatta Hubay 3. hegedűversenyét, és remélem, mindenhol játszani fogja. Egy nagyszerű francia tehetség, Charlotte Saluste-Bridoux a rendkívül nehéz és itthon nem nagyon ismert Joachim hegedűversenyt adta elő. Az egyik kedvenc tanítványom, a spanyol Pablo Hernán Benedi, Veress Sándor gyönyörű hegedűversenyét mutatta be. Mély magyar zene, amelyet mesteremnek, Végh Sándornak írt a szerző. Egy fantasztikus lengyel tanítványom Maria Wloszczowska adta elő a Bartók I. hegedűversenyt; Savitri Grier, egy kitűnő indiai-angol hegedűs Weiner I. hegedűversenyét játszotta. Számomra fontos, hogy akikről tudom, hogy nagy tehetségek és világklasszisok lesznek hamarosan, azok magyar repertoárral is gazdagítsák a zenei tudásukat.
Fotó: Fejér Gábor
Hogyan élik meg a koronavírus okozta időszakot?
Ez a rettenetes járvány mutatott rá arra, hogy mennyire fontos az embereknek a zene. Kiderült, hogy összehasonlíthatatlanul többen szeretnének klasszikus zenét hallani, mint ahányan el tudnak menni egy koncertre. A Concerto Budapest koncertfilmjét 2020 májusában 200.000 néző látta, a Beethoven-napot novemberben 240.000, és a március 7 -i Mozart-napot ismét több mint kettőszázezer néző látta. Ezek a számok óriásiak a klasszikus zene világában. Az online koncerteken nincsenek ott a nézők, de velünk vannak az éterben mindenütt, és ezt elkezdtük érezni is. Valójában felemelő, hogy láthatatlanul tömegek figyelnek minket és mi a láthatatlan közönségnek játszunk teljes szívünkből. Skizofrén, de valahol gyönyörű dolog ez, mert a zenében áradó szeretet valahogy utat tör magának. Szerintem fantasztikusak a közvetítések, nagyon klassz csapatok alakultak ki, akik nagy szakértelemmel és lelkesedéssel csinálják. Ebben is érzek valami jófajta pezsgést. Most olyan erős a zenei élet, szinte hihetetlen, hogy mindenki mekkora energiákkal van benne. Ettől gazdagabb lesz az ország az egészen biztos, és nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezt művelik és akik támogatják. Azt remélem, hogy annyira megszeretik az emberek a zenét, mire hamarosan véget ér ez a szörnyűség, hogy olyan lesz, mint a mindennapi kenyerünk, bízok abban, hogy igenis nő a zeneszeretők a tábora.
Fel tudna idézni néhány emléket, élményt, koncertet vagy elismerést, ami meghatározó Önnek?
Mondhatok én nagyon-nagy koncerteket – amikor Rosztropoviccsal játszottunk, vagy beszélhetnénk Diana hercegnő, vagy Solti György meghívásairól – de az emlékezetemben mindig a koncerteket megelőző folyamat, a felkészülés jelenik meg. Amikor a Keller Quartettel gyakoroltuk a hat Bartók vonósnégyest és Rados tanár úr fáradhatatlanul dolgozott velünk valami iszonytató körúti bérlakásban, ahol borzalmas körülmények között próbáltunk, mégis ő jött és reggeltől estig tanított minket: át akarta adni a Bartókot nekünk, hogy majd mi is tudjuk adni valakinek.
Eszembe jutott az is, amikor 16 évesen elkezdtem dolgozni Kurtággal és Csalog Gábor volt a partnerem a Zeneakadémián. Brahms G-dúr szonátáját tanultuk, az első tétel expozícióját több mint fél évig gyakoroltuk, aztán gyönyörű koncert lett belőle, és egy életre szóló emlék. Ezután huszonvalahány évig nem mertem eljátszani ezt a darabot, mert féltem tőle, nehogy rosszabb legyen; hogy úgysem lehet megismételni! Vagy amikor Kurtággal dolgoztunk az egyik főművén, a Kafka Fragmenteken Csengery Adrienne-nel. A „világvégén" bérelt házban tanultuk majd egy évig, hajnaltól éjszakáig, és nem tudtam hazamenni, mert a Töhötöm nevű bilikék színű Skodám folyton lerobbant félúton.
A világ azt nem tudja, hogy egy mű megszületéséhez vagy előadásához mennyi minden kell, és olykor évekig tart egy darabot megtanulni. Eszméletlen erőfeszítéseket kell hoznunk azért, hogy adjunk valamit az örökkévalóságnak. De ezek az igazi emlékek, a koncertet megelőző alkotó folyamat az, ami a történetünkké válik.
