Bényei Tamás Kossuth-díjas magyar dzsesszzenésszel, a Hot Jazz Band együttes alapító tagjával és vezetőjével beszélgettünk inspirációkról, arról, mit jelent számára a jazz, mi a titka az idén 35 éve fennálló bandának.
Nyirő Niki interjúja
Milyen hangszereken játszik?
Trombitán 9 éves koromban, zeneiskolában tanultam meg játszani, bendzsón 11 évesen magamtól és kotta nélkül, gitáron szintén magamtól 15 évesen, de ezeken túl játszom még ukulelén, plektrum bendzsón, szájharmonikán, és most készülök alt szaxofonon megtanulni.
Melyik a kedvenc hangszere és miért?
Mindegyiket egyformán szeretem, de talán a bendzsó az, amit először és magamtól kezdtem; egy egészen különleges hangú hangszer, ami mindig jókedvre derít. Persze ebből a szempontból a trombita is hasonló helyet foglal el, mert azon is kedvenc zenémet játszom. Mégis az igazi örömöt nem is maga a hangszer adja, hanem a szabadság, amit rajta keresztül megtapasztalunk.
Képzőművészeti Egyetemre járt. Voltak/vannak-e képzőművészeti ambíciók az életében?
Természetesen, ez egy nem hiába megszerzett tudás. Az elhivatott embereknél egész életre szóló folyamat az alkotás, engem a zene elcsábított, hogy úgy mondjam. Talán valamikor - kevésbé aktív zenei korszakom beköszöntével - ismét dolgozni fogok, mint képzőművész. A diplomamunkáim egyike egy Louis Armstrong portré, amit azt követően Coleman Hawkins és Django Reinhardt képe követett, ezt a sorozatot szeretném alkalomadtán folytatni, de a most készülő lemez, melynek alcíme Hot Jazz Band kicsiknek és nagyoknak, illusztrációit is én készítem el.
Milyen zenék és zenészek inspirálták, vezették a jazz irányába?
Első élményem gyermekkoromból egy ma majdnem százéves gramofonról nem szorosan jazz, de a korszak sztárjainak hangjai, például Karády Katalin és Kalmár Pál; aztán élőben Apáti János, zeneiskolai trombitatanárom és a növendék dixieland zenekar vezetője volt rám nagy hatással.
Ezeket követően felvételről hallottam Louis Armstrong, Wild Bill Davison, a Dutch Swing College Band és Django Reinhardt zenéit. Egy szóval a legnagyobbak inspiráltak.
Később a pályámon nagyon sok külföldi zenésznek köszönhettem új zenei élményeket, akikkel személyesen találkoztam vagy játszottam: Stéphane Grapelli, Joe Murányi, Allan Vaché, Lee Floyd, Howard Alden vagy Eddy Davis, Woody Allen bendzsósa, akit sajnos a járvány miatt veszítettünk el tavasszal.
Melyik elismerés volt Önre a legnagyobb hatással?
A Kossuth-díj természetesen. Átrendezte az életünket, főleg lelki téren. Az eddigi munkánk értéke világossá válhatott, ezáltal a jelenünk és jövőnk, terveink megvalósításában is hatalmas ösztönzés. Ezen kívül nagy hatással bírt az 1995-ös Sidney D'Or, mely a világ legnagyobb szabású dixieland versenyének trófeája: ekkor 52 zenekarból lettünk az elsők, mindez Franciaországban, ami akkor és napjainkban is a világ jazz életének középpontjának számít.
Mi a legemlékezetesebb élménye zenei pályafutásában?
Nem tudok kiemelni ilyen pillanatot, minden napunk élményekkel teli, jelentős hatású emberekkel találkozni, világot látni, nagyszerű pillanatokat megélni, a közönség örömét látni. Talán ebben az egészben a zene ereje a legcsodálatosabb: az emberi lélek megújulhat a zene hallgatása közben, közönség és előadó lelke egyaránt. Valamiféle derű, valami életerő árad a zenéből; olyan, mintha egy pillanatra minden súlytalanná válna, és sikerülne megállítani az időt - ez a legcsodálatosabb ezen a pályán.
Mit jelent Önnek jazz-zenésznek lenni?
Az, hogy én nem álmodozom, hanem az álmaimat élem. Nagyon sok mindenre megtanított ez az életforma: felnőtté, felelőssé válni, viselkedni, fegyelmet tartani és megfelelni elemi elvárásoknak, ami nélkülözhetetlen, nemcsak a színpadi élethez. Hivatásom lett a zenénk, mely egyben misszió is exotikus és régmúlt volta miatt. Minden alkalommal úgy állok ki a színpadra, mintha átutazó lennék, akit nem ismernek, újból és újból meg kell hódítani az emberi szíveket. Azt hiszem, csak így lehet igazán jó színvonalon előadni. Kötöttségei mellett hatalmas szabadságérzet is társul mindehhez.
A Hot Jazz Band idén 35 éves. Milyen érzés ilyen hosszú ideje a bandában játszani?
Erre készültem egész életemben, megunhatatlan. Az a feladatunk, hogy a stílusunk ezernyi arcából megmutassunk néhányat. Zenei téren mindez egy hatalmas kincsesbánya. Emberi oldaláról is mindig hosszú távra terveztem, állandó tagokban gondolkodtam, az élet azonban sokszor közbeszólt. Azt tudom mondani, hogy a megfelelő és alkalmas emberekkel, hosszú távon és jó hangulatban együtt lehet maradni. Sok eleme van a minőségi munkának, és ezek között az összeszokottság is fontos.
Hogyan jellemezné a zenekar stílusát?
A titok a kis részletekben rejlik: a megformálásban, dinamikában, az együtt lélegzésben. Talán túlzás nélkül mondhatom, a hazai jazzt játszó zenészek közül mind ott ül ebben a zenekarban, aki birtokában van annak a tudásnak, ami az 1920-as, '30-as és '40-es évek jazzének eljátszásához szükséges. Zenekarom stílusa dallamorientált, szofisztikált, dinamikus, amennyire lehet kiművelt - mindaz, ami legfőképp a jazz aranykorának zenéjére jellemző.
Ön szerint el lehet-e rontani a zenei improvizációt?
Természetesen. A zenei alapokon túl vannak stiláris követelmények. A rögtönzés szabadsága nem azonos a rontás lehetőségével. A jazz-zenész harmóniavázra improvizál, ennek eszköztára, megformázása stílusonként és koronként változik, de szigorú szabályai vannak. A szabadság a tudásban rejlik, csak a játékszabályok betartásával lehet szabadnak lenni még itt is. Minél többet tudunk, annál szabadabbak vagyunk, és annál kevesebbet rontunk.
Van-e olyan mai magyar zenekar, bármely műfajban, amit hallgat?
Inkább számokat mondanék, amiket szívesen hallgatok, pl. legutoljára Herczku Ági és Nikola Parov „Ha te tudnád" című száma tetszett meg nagyon, de más zenekarokban játszó kollégáimat is szívesen hallgatom. Erre remek alkalom a big band formációra kibővített Hot Jazz Band, a Bényei Tamás és a Gramophonia Hot Jazz Orchestra, mellyel a Pesti Vigadóban leszünk láthatóak december 31-én.
***
Olvassa el a korábbi interjúkat is:
„Többet kaptam, mint amit adtam…"
„…semmiről nem tehettem - azon kívül, hogy dolgoztam."
„Építészeti mesemondónak szoktam hívni magamat…"
„…a képnek meg kell szólalnia…"
Visszafogott harmónia: organikus út a természetből a nagyvárosig
