Lesti Árpád interjúja

Milyen szerepet játszott a családja életében a zene?

Nem sokkal a II. világháború után 1947. március 6-án születtem. Ekkor Magyarországon nem volt könnyű az élet. Nem a kultúra évtizedeként tekintünk erre az időszakra. A korábbi évtizedek kultúrájának valamilyen formájú megőrzéséhez mindenféleképpen családra volt szükség. Szerencsés vagyok, mert polgári örökségként a családom tudta, hogy a neveléshez, a kultúrához hozzátartozik a gyerekek zenei tanítása is, így református lelkész édesapám és tanítónő anyukám valamennyi gyerekénél próbálkozott vele. Édesapám autodidakta hegedűs volt – gyönyörű tenor hanggal megáldva –, emiatt bátyám is ezen a hangszeren kezdett el tanulni, de a tanárával egy keserves év alatt sem haladt semmire. A következő évtől már zongorát tanult, a város legendás tanárnőjétől, Istók Margittól. Két nővérem is itt kezdett zongorát tanulni. Mire hozzám, a negyedik gyerekhez értek, ismerve játékos természetemet, inkább az egyszerűbb megoldást választották: a szomszéd kántor testvérénél kezdtem klarinétozni.

Ugyanakkor sportolt is, súlyt lökött.

Nemcsak a család, de én sem vettem komolyan a zenei oktatásomat. „Nem gyakoroltam éjjel – nappal." Viszont kiskoromtól fogva a zene érzelmileg nagyon erősen hatott rám. Életkoromat meghazudtolva sokkal hamarabb érdeklődtem a klasszikus zene iránt, mint bárki a társaim közül. Ennek magyarázata, hogy a vasárnapi családi ebédeknél a rádió „Szív küldi szívnek szívesen" adását hallgattuk, tele klasszikus zenei slágerekkel. Testvéreim zongora tanulmányaik során Schumann-t, Wagner-t, Mendelssohn-t zongoráztak, csaknem hét évvel idősebb bátyám rábeszélte a családot, vegyünk lemezjátszót, ami gyakran szólt otthon. Így észrevétlenül is megtanultam, hogy mi az igazi minőségi zene. A családi körülményeim így alapvetően befolyásolták pályámat, még ha negyedik gyerekként talán kevesebb figyelem jutott rám szüleim részéről.

Cantemus Kórus fellépése, fotó: Mudra László

Református lelkész családként hogyan élték meg az '56-os eseményeket?

Megmaradt bennem egy novemberi este emléke. Nagyon szegények voltunk, ezért annak ellenére, hogy volt négy szobánk, egy helyiségben élt a héttagú család, mert csak annyit tudtunk fűteni. Specialistája voltam annak, hogy a Szabad Európa Rádió frekvenciáját az állandó zavarás ellenére is megtaláljam, azt hallgattuk akkor is. A közbiztonság jobb volt, mint ma, nem kellett zárni az ajtókat, így két-három helyiségen átjőve bejött hozzánk két géppisztolyos, akik Szabó József református lelkészt keresték, és minden indoklás nélkül elvitték. Két-három óra múlva apukám visszatért. Nem került a megtorlás első vonalába, de soha nem beszéltünk róla mi történt aznap. Ma úgy tudom – mivel köztiszteletben állt, sokan ismerték a városban – arra presszionálták, hogy ha bármi felmerülne, ne szítsa a tüzet.

Miért került Szegedre gimnáziumba?

Kitűnő tanuló nővéreimet, a városi pártbizottság nem javasolta felsőfokú továbbtanulásra. Nem kellett ezt megbeszélni, de az ember az oldalvonalával érezte  (a halak különleges érzékszerve) a feszültséget a családban. Jól emlékszem, az '53-as VB döntő alkalmával is, amikor egyenlítettek a németek, olyan elviselhetetlen volt a feszültség, hogy otthagytam a szobát, a házat és az utcáról az ablakon keresztül hallgattam mi történik. A tragikus végeredmény után még hosszú ideig őgyelegtem az utcán, nem mertem visszamenni a házba. Nővéreim továbbtanulásának megakadályozása miatt szüleim úgy döntöttek nincs értelme Makón maradnom, főleg mivel a párttitkár már a gimnáziumi felvételimkor ráírta a továbbtanulási lapomra, hogy „középiskolai tanulmányait klerikális beállítottsága miatt nem javasolja". Ezek olyan élmények, amelyek alapvetően nyomasztóak voltak, és rányomták bélyegüket a mindennapokra. Mindezek következtében szüleim a szegedi Tömörkény István Gimnázium zenei osztályába írattak fuvolázni. Az ember életében a külső tényezők is meghatározóak, nem mindegy ki a barátja, kivel ért egyet. Az osztályomból mára hárman Kossuth-díjasok lettünk, hiszen Matuz István fuvolaművész és Onczay Csaba gordonkaművész mellett én is részesültem ebben a kitüntetésben. Jóban voltunk, bennük a zsenialitás már akkor látszott, én nem tudtam mi akarok lenni, de negyedik gyerekként megszoktam, hogy azt csináljam, amit mondanak. A felsőfokú továbbtanulás is egyszerűnek látszott, azt mondta a tanárom, hogy szeptemberben, mint főiskolás fogsz visszajönni Szegedre. Nyáron elmentem dolgozni a Duna-Tisza-közi Kísérleti Kutatóintézetbe, egyszer csak jött egy levél, hogy holnapután menjek Miskolcra felvételizni a főiskolára. A Minisztériumban úgy döntöttek, hogy a tanárképző szakon a fuvolásoknak Miskolcon, az oboistáknak Pécsett, a klarinétosoknak Szegeden kell tanulniuk. Minden városban működött szimfonikus zenekar, amelynek utánpótlást kellett nevelni, ehhez a kamarazenélést meg kellett tanulni. Ha a diákok oktatását hangszerenként szétválasztjuk és egymástól száz kilométerekre helyezzük, akkor a kamarazenélést nem lehet megtanulni! Nem is tartott csak egy évig ez az ötlet, de engem pont érintett. Ott találkoztam leendő feleségemmel, akivel 53 éve élünk együtt. Ennél nagyobb ajándékot Miskolc nem is adhatott volna. Ő is fuvolás, én is, két dudás egy csárdában kivételesen tökéletesen megfér.

Szabó Dénes, fotó: Szabó Dénesné

A pianínó, klarinét, fuvola után, a karnagyoskodás hogyan került a sorba?

Alapvetően sehogy. Egy családban az ötből a negyedik gyerek hamar megtanulja, hol a helye a közösségben. Ha más nem végezte el a munkát, akkor én következtem, mert nekem muszáj volt. Én voltam a „valaki".  Ha elhangzott, hogy „valaki menjen el a boltba", már indultam is… Megtanultam a szolgálatot, hogy mindig azt csináljam, amit mondanak. Nem volt önálló véleményem arról, hogy mi leszek, de hogy mi ne legyek arról határozottan volt. Nem akartam énektanár lenni! Az általános iskolában az énektanárom, aki első sorban testnevelő és úttörő csapatvezető volt, nem sok jó emléket hagyott maga után. A főiskolán sok tantárgy volt, köztük a karvezetés. Reményi tanár úr nagyon alapos és didaktikus volt, az alapmozdulatokra könnyű Kodály és Bárdos művekkel tanított minket vezényelni. Kötelező jelleggel részt vettem az óráin, a mozgáskoordinációs készségem az osztályban a jobbak közzé tartozott, de biztos voltam benne, hogy nem akarok ezzel foglalkozni. Nem ott tanultam meg vezényelni.

Mégis megnyert egy tanítási versenyt. Édesanyjától lesett el pedagógiai módszereket?

A Tanácsköztársaság kikiáltásának március 21-ei évfordulója alkalmából a főiskola úgy döntött, tart egy tanítási versenyt, s aki megnyeri, annak nem kell külön diplomáznia. Erre persze beneveztem, megnyertem, úgy látták van bennem pedagógiai érzék. Édesanyám az általános iskolában egy évig tanított, ezen idő alatt gyakran megvert, mert a tanár, ha elveszti a türelmét, csak a saját gyerekét veheti elő, mert ő biztosan nem jelenti föl. Mint pedagógus nem láttam boldognak. Gyerekkorában paralízist kapott, a bal lábát többször műteni kellett, de ezek nem sikerültek jól. A mozgás területén nem volt kiemelkedő, mégis volt, amikor a szakfelügyelő előtt testnevelés órát is kellett tartania, s igen pozitív jelentést kapott. Ha valakinek nincs tehetsége valamihez és mégis jól tanítja, annak a pedagógia érzéke átlagon felüli lehet.

Diploma után Sárospatakra készült tanárnak, mégis Nyíregyházán kötött ki.

Feleségem Miskolcon a színházi zenekarban fuvolázott. Mi van legközelebb Miskolchoz? Sárospatak. Szétnéztem ott, úgy volt szeptemberben indul egy új zeneiskola, megegyeztünk abban, hogy ősszel ott fogok tanítani. Közben egy évfolyamtársunk férje jelezte, hogy Nyíregyházán van két fuvola tanári állás, „eljegyzés augusztusban, esküvő szeptemberben, gyertek". Eljöttünk, de mire ideértünk egy fuvolatanári állás sem volt, mert a helyi fuvolatanár nagyon megijedt, hogy a konkurencia idejön, ráadásul két fiatal, friss diplomás! Feljelentette a helyi iskolát, visszakoztak a fuvolatanári állás kapcsán, de szóltak van egy szolfézstanári lehetőség. Korábban kaptam egy meghívást a Kodály Zoltán Általános Iskola elődjébe énekzenét tanítani. Eszem ágában sem volt általános iskolai énektanárrá lenni. Mégis úgy döntöttünk, elfogadjuk a két állást. Mivel szolfézst oktatni könnyebb, úgy döntöttünk odamegy a feleségem, általános iskolában énekzenét oktatni nehezebb, oda megyek én. Ilyen a sors. Azóta itt vagyok.

Karácsonyi koncert, fotó: MMA

Hogyan néz ki egy napja a diákoknak egy zenei tagozatos általános iskolában?

Sok benne az éneklés, amelyről minden agykutató azt mondja, hogy ennél jobb nincs ebben az életkorban. Ennek ellenére egyre kevesebben hisznek nekik, én meg egyre jobban. Szerintem ez az utolsó remény iskolája. Kodály Zoltán nagyon szépen írt a zenei tagozatos iskolákról, hangsúlyozva ez nem zeneiskola. Utóbbi hangszert ad a gyerekek kezébe, de csak kevesek, kivételesek lehetősége, hogy egy Steinway zongorán játszanak, mert magas a hangszer ára. A diákoknak pedig ezt az instrumentumot használniuk kell. Kodály úgy látta a legfontosabb hangszer, az mindenkinek itt van a torkában, ezért a zenei nevelés alapja, az éneklés kell, hogy legyen, mert ez ingyen van és mindenkinek, mindennap elérhető. Nap, mint nap kell használni és meg kell válogatni, hogy mire alkalmazzuk, mert csak a legjobb jöhet szóba. Az anyuka a csecsemőnek is mindig a legkiválóbb táplálékot adja, a zenéből is csak a legjobbat lehet adni. Ahogy a testet tápláljuk, úgy a lelket is kell. A zenei tagozatos iskola a görög ideáloknak megfelelően egy magasabb rendű kulturális és szociális nevelést ad. Nem tudom Kodály honnan tudta ezeket, de a mai világ igazolja, hiszen Freund Tamás vizsgálataiban az elektronmikroszkópok alatt, az agysejteknél is látjuk mi a különbség a zenét tanultak és nem tanultak agysejtjei között. Kodály azt is tudta, hogy az énekkarban való éneklés a legalapvetőbb edzőterület a társadalmi szolidaritás megtanulására. Itt tanulja meg az ember ki a másik, és hogy együtt sokkal eredményesebbek lehetnek. A karban egyedül nem lehet sikert elérni, mindig együtt, egymással közösen dolgozunk, hiszen az én teljesítményem csak a másikkal közösen bontakozhat ki. Az én szabadságomat a másik biztosítja, ha nem, akkor sose leszek az, aki lehetnék, ezért toleránsnak is kell lenni. Széchenyi írja: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen" és ez az énekkarban pontosan így van.

Meg lehet röviden fogalmazni mi a Kodály-módszer?

Ez nagyon bonyolult kérdés. Ha külföldön vagyok, mindenki azt várja tőlem, 5 perc alatt tanítsam meg nekik a módszert. 50 év alatt arra jöttem rá, ez ennél egy kicsit bonyolultabb. Mondhatnám e módszer sok-sok szabálynak az összessége, amelyből több alapvető, sarkalatos: mit, mennyit és hogyan tanítsunk. Nem elfelejtendő, hogy a mozgó dó, a relatív szolmizáció is Kodály Zoltán nevéhez kapcsolódik a legjobban. Arrezói Guidó mester óta, az 1200-as évektől ismerjük a szolmizációs hangokat, de az az ún. abszolút szolmizáció, s ma sincs békesség a két tábor között. Kodály arra találta ki a mozgó dó-t, a relatív szolmizációt, hogy minden embert meg tudjon tanítani, mert egész nemzetben gondolkodott. Azt tapasztalta, hogy Magyarország az 1900-as évek elején szörnyű kulturális állapotban van, és nem lehet másként javítani a helyzeten csak úgy, ha a nagy tömegeket fölemeljük arra a szintre, hogy a komolyzene értőivé váljanak. Ahhoz, hogy a nem született tehetségeket erre a színvonalra el tudja juttatni, ahhoz a mozgó dó-ra volt szükség, hiszen ennek a segítségével lehet a legjobban megtapasztalni a hangközök pontos távolságát és a zenében lévő hierarchiát, vagyis a rendet. Minden közösségnek, minden társadalomnak összetartó ereje, hogy van egy irányítója, a relatív szolmizáció pedig megmutatja ki a főnök a zenében, s azt mondja, például a dó az. Bármelyik hang lehet a dó, de a többieknek köré kell csoportosulnia ebben a zenei rendszerben. A zene legfontosabb jelentőségét, a vonzások és taszítások rendjét ez az alap határozza meg. A Kodály-módszerben a relatív szolmizáció a tiszta éneklés szempontjából alapvető, ezért nagyon sokan arra gondolnak a Kodály-módszer csak a relatív szolmizáció. Ennek azért vannak magasabb rendű kérdései is, például hogyan kell a gyerekkel bánni. Ugyanis a zenét úgy kell tanítani, hogy az ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen számukra.

Cantemus Kórus fellépése, fotó: Valuska Gábor

Hogyan született meg a Cantemus Kóruscsalád?

Mint hályogkovács kerültem ebbe az iskolába, aki megtanult korábban szolgálatot tenni. Igyekeztem mindig a feladataimat elvégezni, volt elég önkritikám ahhoz, hogy mindig keressem a jobbat. Az volt a dolgom, hogy tartsak énekórákat és vezessem az 1958 óta működő iskolai énekkart. Mivel a tanítási órákon Kodály elveit következetesen képviseltem, egyszer csak kiderült, a gyerekek nagyon jól énekelnek és az énekkar nagyon szépen szól. Jöttek a kívülről kapott feladatok, amiket meg akartunk csinálni és kiderült, hogy közösen énekelni nagyon jó, sőt, a gyerekek is szeretik! Amikor már érkeztek az országos és az első nemzetközi sikerek, akkoriban az eltávozott nyolcadikosok mindig sírdogáltak, mert tovább már nem énekelhettek az iskolai énekkarban. Rendre nagyon szomorú volt az utolsó közös fellépés. Megnézték a városi kórusokat is, de csak jöttek vissza, hogy az nem ugyanolyan. 1975-ben az ország legjobb hat gyermekkara közé választottak minket, ma azt tartjuk születésnapunknak. Aztán 1986-ban a korábbi évek eredményei alapján kaptunk egy meghívást a Cantemus Kórussal Debrecenbe a jubileumi, nemzetközi kórusversenyre, ráadásul úgy, hogy kifizetik az ott tartózkodást! Ez egy nagyon kedvező lehetőség volt. Közben nyáron én már elígértem a kórust Finnországba és akkor azt hittem egy kórussal két jelentős programot nem lehet megcsinálni egy nyáron; ma már tudom, hogy akár többet is. Eszembe jutottak az öregdiák lányok, írtam nekik, kiderült, hogy komolyan gondolják, szívesen visszajönnek. Csakhogy többen jelentkeztek, mint ahány főre szólt a meghívás! Sebaj, két kórusra osztottuk őket azzal, hogy az elődöntőn úgy kell teljesíteni, hogy a másik kórus a döntőben felléphessen. A többletlétszámból adódó költségeket szétosztottuk magunk közt. A döntő olyan jól sikerült, hogy megnyertük a kategóriánkat, ami azt jelentette, hogy két nap múlva új műsorral kellett fellépnünk a Nagydíjért. Mondtam a szervezőknek, hogy mi a helyzet, nincs is másik műsorunk, mondták „jó lesz Déneském, megcsináljátok addig". Debrecenben középiskolások énekeltek, vagyis négy évfolyamból voltak a tagok. Megnéztük van-e olyan darab, amit mindenki tud és kiderült, hogy van négy olyan Kodály mű is, amit mindenki ismer. Átnéztük, gyakoroltunk és megnyertük a Nagydíjat is, ami komoly pénzjutalommal járt. A lányok úgy döntöttek ezt a pénzt felhasználva együtt maradnak, külön énekkarként énekelnek tovább. Ettől kezdve kedden és csütörtökön kellett próbálnom velük. Jött a következő április, gondoltam most tarthatok egy kis pihenőt, hisz meg kell állnunk az érettségi miatt, mire azt felelték „az érettségi nem az én problémám, az az övék, ők énekelni akarnak, mert ez számukra nagyon fontos". Így született meg a Pro Musica Leánykar.

Hogyan érkeztek a lányok mellé a fiúk?

Az iskolai gyermekkórusban már túl sokan voltunk, ezért létrehoztunk egy külön fiúénekkart, idővel belőlük nőtt ki a Banchieri Singers. Az iskolában a fiúkkal fociztunk, a lányokkal kosár rögbiztünk a próbák után, egyszer csak a már elballagott fiúk is jelezték szívesen beszállnának a kosár rögbibe a lányok mellé. Játék után hallottam az egyik volt énekkaros öregdiák – de amúgy komoly focista karriert is befutó – fiút, aki a zuhanyozóban nagyon szépen énekelt magyar népdalt. Megdöbbentett. Rákérdeztem hogy-hogy népdalt énekel… Végül kiderült nagyon igazságtalannak tartják, hogy a lányok továbbénekelhetnek a Pro Musica leánykarban, ők pedig nem. Évekkel később, amikor a városi vegyeskar éppen megszűnőben volt, kaptunk egy meghívást Rómába a Pápához. A felkért műsor vegyeskarra íródott. Visszahívtuk a régi fiúkat, és megszületett a vegyeskar. Ráadásul épp száz éves lett az iskola is. A jubileumi ünnepségre a Pro Musica lányaiból és a jelentkező fiúkból Tallis Spem in alium című 40 szólamú művét adtuk elő kb. százan, ami olyan eufórikus élmény volt, hogy a frissen alakult vegyeskar jövőjét is elindította. A fiam, Soma akkor végzett a Zeneakadémián, így nagy megkönnyebbüléssel hagytam rá az új énekkart. Szakmailag sokkal többet tud, mint én akkor, amikor az Ő korában még focista akartam lenni.

Cantemus Kórus fellépése, fotó: Nagy Attila

Lehetséges még tartani ennyi volt kórustaggal a kapcsolatot? Lehet még ezeket a közösségeket összefogni? Hiszen sokan elköltöztek, mert más városban tanultak tovább, esetleg odaházasodtak…

Sokak lelkében nagyon megmaradt a kóruséneklés iránti szeretet, a világ azonban fortélyosan megváltozott. Nagyon sajnálom őket. Sokan hajtanak, hogy egzisztenciálisan jobb helyzetbe kerüljenek, gondolják, a pénz majd boldoggá teszi őket. A kényszerű költözés miatt a váltás megtörténik. Ma már a harmadikos gimnazista is azt mondja, nem ér rá már énekelni. Olyan mennyiségű különórákra járnak, hogy bármit, ami az életükben kedves lenne, nem kapják már meg. Csak a görcsös tanulás. Korábban a gyerekek még nem mentek túl messzire, a helyi főiskolába jártak, vagy Miskolcra, Debrecenbe, így könnyű volt a kapcsolatot tartani. Idővel Budapest, ma pedig már külföld a cél. Elvittem a kórust egy dániai koncertturnéra, azóta már vagy öt gyerek eleve oda akar menni tanulni, hiába mondom nekik, nézzétek már meg milyen ott az időjárás! A korábbi misztérium már nem olyan erős.

Mi a véleménye a művészeti oktatás jelenlegi helyzetéről? Egy zenei tagozatos iskolában jobb a helyzet, mint országosan?

Természetesen sokkal jobb. Ennek is köszönhető, hogy matematikából és magyarból a kompetencia mérések alapján a mi iskolánk a legjobbak közé tartozik. Megelőzve matematika tagozatos iskolákat is. Freund Tamás összefoglalóan művészeti oktatásról beszél. A rajzóra a maga kreativitásával, a szép szeretetével beletartozik ebbe, de közösséget nem épít, hiszen mindenki önállóan alkot. Rajzot nem lehet frontálisan tanítani – ma cél, hogy ne így tanítsunk, hanem egyénileg, csak erre nincs idő. Az ének-zene birtokolja a frontális oktatás minden pozitívumát, hiszen mindannyian egyszerre dolgoznak, közösségben. Hihetetlen aktivitást lehet adni az órának az éneklésen keresztül, így nagyon sok pozitív élményt tudok elővarázsolni, ami az agysejt működését befolyásolja. A rajz ugyanolyan mostohagyerek lett, mint az ének-zene oktatás, ráadásul nagy kérdés milyen aktív, lelkes, tehetséges maga a tanár! Az agykutatók abban egyetértenek, első osztályban nem hat matematika óra kell, hanem sokkal több énekóra. Szerintem teljesen felesleges dolgokat tanulnak a gyerekek matekból, vagy informatikából. Nem voltam rossz matematikából, országos versenyen is részt vettem, gyököt vonni és négyzetre emelni első gimnázium első évében kellett, azóta evvel a problémával nem szembesültem. Számítógépet is tud használni az ember, nem kell ehhez programozóként végezni. Miközben az állam biztosítja a tanítás költségeit a gyerekeknek, diplomát csak az kaphat, aki az államtól független, profitorientált nyelvvizsgaközpontban szerez nyelvvizsgát. Miért nem elég a nyelvi érettségi? A művészeti oktatásnak nagy a jelentősége, főleg a gyermek fejlődésének első korszakában. Amikor még nem teljesen intellektuálisan fogja fel a világot, hanem intuitív, érzelmi alapon. Nem az a legnagyobb gyönyörűség számára, hogy a számok absztrakt világában kalandozik. Kodály szerint az általános iskolában a két legfontosabb tantárgy a testnevelés és az éneklés. 1929-ben már azt javasolta, minden iskolában legyen uszoda. Azt hiszem a művészeti oktatás az alapiskolákban a legfontosabb dolog. 

***

További interjúk elérhetőek:

„az együtt teremtés pedig létszükséglet, és ez művészet" - Dr. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatóval, az MMA Népművészeti Tagozatának rendes tagjával a néprajz, a gyermekjátékok fontosságáról és a szeretet jelentőségéről beszélgettünk 90. születésnapja alkalmából.

„…megmaradhatnak az alapértékek, így a szellemiséget intézményesítjük…" - Dr. Kucsera Tamás Gergely filozófus, eszmetörténésszel a Magyar Művészeti Akadémia főtitkárával, az MMA levelező tagjával a filozófiáról, az Akadémia feladatairól, céljairól és a pandémia okozta helyzetről beszélgettünk őszi akadémiai székfoglalója apropójából.

„Többet kaptam, mint amit adtam…" - Farkas Ádám szobrászművésszel, az MMA rendes tagjával, elnökségi tagjával, az MMA Oktatási, Képzési és Tudományos Bizottságának elnökével a pályájáról, a családi örökségről, köztéri alkotásairól és a Nemzet Művésze kitüntetéséről beszélgettünk.

"...semmiről nem tehettem - azon kívül, hogy dolgoztam." - interjú Bertalan Tivadar Kossuth-díjas festővel, grafikussal, látványtervezővel és íróval, az MMA rendes tagjával 90. születésnapja alkalmából.

"... a képnek meg kell szólalnia..." - interjú Haris László fotóművésszel, az MMA rendes tagjával, a Magyar Fotóművészek Szövetségének volt elnökségi tagjával a Fotóhónap projektről.

„Szeretnénk bátorítani a szülőket, hogy ne féljenek az énekléstől, csak próbálják ki itt, ebben a segítő közösségben." - Gróh Ilonával, a Ringató módszer alapítójával, a Magyar Művészeti Akadémia művészetpedagógiai díjával kitüntetett, Magyar Örökség-díjas zenepedagógussal a kisgyermekek zenei neveléséről, a Ringató módszer lényegéről, a foglalkozások felépítéséről, valamint a Pesti Vigadóban heti rendszerességgel látogatható Ringató alkalmak egyediségéről beszélgettünk.

„…a legegyszerűbb dolgokat megfesteni a legbonyolultabb." - A szilágysomlyói születésű Jovián György huszonöt alkotása tölti meg realista jellegű kifejezőerővel a Pesti Vigadó hatodik emeletét a 2021. december 10-től 2022. január 30-ig terjedő időszakban. A kiállított alkotások kapcsán Zuh Deodáth-tal, a tárlat kurátorával beszélgettünk.

„A zene segít azokat a nehézségeket feloldani, amelyek a hétköznapi életben érnek bennünket." - Hollerung Gábor Liszt Ferenc-díjas, Érdemes Művész karmesterrel, a Budafoki Dohnányi Zenekar (BDZ) ügyvezető zeneigazgatójával beszélgettünk zenei pályájának alakulásáról, a BDZ sikereiről, valamint a fiatal generáció zenei neveléséről.

„…nagy előny, hogy mi egy összeszokott páros vagyunk..." - Hegedűs Zoltán Jászai Mari-díjas színésszel, a vidéki színházak szerepéről, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban eltöltött éveiről, valamint a Pesti Vigadóban november 8-án látható Jövőre, veled, itt 2 színdarab kapcsán beszélgettünk.

"Az elsődleges cél az alkotók elismerése" - A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Képzőművészeti Tagozata idén ősszel is megrendezi az általa díjazott hazai képzőművészek munkáinak szelekciójából létrehozott tárlatát. A kiállítás kapcsán Stefanovits Péter Munkácsy Mihály-díjas képzőművésszel, az MMA rendes tagjával, a Képzőművészeti Tagozat vezetőjével beszélgettünk.

„Felejthetetlen élményeket, örömöt, reményt adjunk az embereknek..." - Devich Mártont a Bartók Rádió igazgatóját, a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek (MRME) vezetőjét kérdeztük arról, milyen jövőbeli célok motiválják és milyen múltbéli élményekre, tapasztalatokra, tudásra építkeznek az MRME-vel.

„A keresztény művészet iránti érdeklődés nem csupán a hívőket jellemzi." - Kontsek Ildikóval, a Keresztény Múzeum igazgatójával az 1938-ban Budapesten tartott 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékezetét feldolgozó Legyetek tanúim című, a Pesti Vigadóban 2021. augusztus 3-ától látogatható kiállításról beszélgettünk.

"A belsőépítészet (…) szolgálat" - Beszélgetés Szenes István Ybl Miklós-díjas, Érdemes Művész címmel kitüntetett belsőépítésszel, a Képzelet és Valóság című, 50 évre visszanyúló szakmai munkájából nyílt életmű-kiállítása kapcsán. 

„Misszióm a magyar kincseket megismertetni a világgal." - Beszélgetés Keller András idén március 15-én Kossuth díjjal kitüntetett hegedűművésszel, a Keller Quartet alapítójával, a Concerto Budapest zeneigazgatójával a zenekar életéről, a mesterek hagyatékáról és a magyar komolyzene csodájáról. (1. rész)

„Misszióm a magyar kincseket megismertetni a világgal." - Beszélgetés Keller András idén március 15-én Kossuth díjjal kitüntetett hegedűművésszel, a Keller Quartet alapítójával, a Concerto Budapest zeneigazgatójával a zenekar életéről, a mesterek hagyatékáról és a magyar komolyzene csodájáról. (2. rész)

"Nem törődtem azzal, hogy mi a rend és mi a trend." - Hager Ritta textil-képzőművésszel, a nemzet művészével és az MMA rendes tagjával plasztikus felvetésű gobelin technikájáról, 1986-os vigadóbeli kiállítása hatásairól beszélgettünk 90. születésnapja és a Pesti Vigadóban 2021-ben nyíló kiállítása alkalmából.

"A plakát üzenet" - A Magyar Művészeti Akadémia a V4-ek megala­ku­lá­sának 30. évfordulójára készült, mintegy 150 művet bemutató, nemzetközi plakátkiállítása a visegrádi országok 3-3 legkiemelkedőbb plakátművészének alkotásaiból válogat. A kiállítás kurátorával, Ducki Krzysztoffal, beszélgetésünk során a plakátművészet alakulására és átalakulására, a plakátok mai világban elfoglalt helyére reflektáltunk.

"Méltó módon reprezentálja a magyar zenei kultúrát." -  A Nemzeti Filharmonikus Zenekar története 1923-ban kezdődött, amikor megalakult a Székesfővárosi Zenekar, mely hamarosan Budapest zenei életének egyik központja lett. A Pesti Vigadó évek óta otthonául szolgál koncertjeiknek, amelyek között a Lukács bérlet és a Pászti bérlet előadásai is megtalálhatóak. Herboly Domonkos főigazgató úr segítségével lehetőségünk adódott arra, hogy megismerjük a Zenekar és Énekkar mögött álló gondolatokat és értékeket, továbbá értesüljünk a következő időszakot érintő terveikről.

„Az emberi lélek megújulhat a zene hallgatása közben" - Bényei Tamás Kossuth-díjas magyar dzsesszzenésszel, a Hot Jazz Band együttes alapító tagjával és vezetőjével beszélgettünk inspirációkról, arról, mit jelent számára a jazz, mi a titka az idén 35 éve fennálló bandának.

"Építészeti mesemondónak szoktam hívni magamat..." - interjú Zubreczki Dáviddal az Urbanista blog alapítójával.

"Mindegyik program egyedi és különleges." - interjú Záborszky Kálmán karmesterrel, az MMA rendes tagjával, a Zuglói Filharmónia művészeti vezetőjével a Pastorale családi sorozatról.